Első Kézből a Hajléktalanságról Tanárok véleménye

Koncz Levente: Első Kézből a Hajléktalanságról

Szerző:

Sosem voltam hajléktalan, vendégként írok ide, hajléktalanokról. Pontosabban egy hajléktalanról, aki mára jó ismerősöm, barátom lett. 2002 őszén költöztem Angyalföldre. Félúton volt a lakás két metró megálló között, s én egy idő után elkezdtem a barátságosabb Dózsa György útit használni az Árpád-híd helyett.
Így láttam meg Gyulát, akinek ott a Fedél Nélkül-áruló törzshelye az aluljáróban, szemben a metrókijárattal. Akkor még nem volt „hajléktalan celeb”. Hónapokig csak elmentem mellette. Budapesten annyi a hajléktalan és elesett ember, hogy egy újabb általában már nem éri el az ember ingerküszöbét. Meg aztán örökös rohanásban voltam.

Gyula éppen azzal hívta fel magára a figyelmemet, ahogy nem hívta fel magára a figyelmet. Csendes méltósággal állt a helyén, kezében az újságokkal. Csak a szemében volt valami kimondatlan hívogató.

De mivel örökösen rohantam valahova, csak hetek vagy hónapok múlva szántam rá azt a fél percet, hogy egy újságot vegyek tőle. „A 7. oldalon van az én novellám. Erdős B. Gyula néven.” – mondta ekkor.
Ilyenkor az ember a 7. oldalon kezdi az olvasást. 2004 szeptembere volt, az újság archívuma szerint ekkor jelent meg az az írás, amire ma is emlékszem. Mint Gyula legtöbb írása, ez is önéletrajzi, épp a mélypontjáról és az újjászületéséről szólt. Nagyon érdekes volt, egy sorozat második része. Mikor legközelebb arra jártam, megkérdeztem, nincs-e még az első részből. Volt, ott lapult az újságok mögött kinyomtatva egy-két példány.
Így kezdődött a kapcsolatunk, ami aztán hónapról hónapra, évről évre egyre gazdagabb lett. Egyre többször megálltam beszélgetni, ha épp nem rohantam, vagy néha akkor is, ha siettem. A gimiben, ahol tanítok, minden tavasszal iskolanapok vannak sok-sok vendéggel, előadóval. 2006-ban gondoltam egy merészet, s elhívtam Gyulát. Minden várakozást felülmúlt a siker.

Kiderült, amire persze magunktól is rájöhettünk volna, hogy sok-sok diákot érint közvetve vagy közvetlenül (családtagjain, barátjain keresztül) az alkoholizmus vagy más szenvedélybetegség, a hajléktalanságról pedig minden budapestinek mindennapos tapasztalata van, ha másképp nem, látványként.

S a fiatalok vevők voltak a hiteles hangra. Ebből az első fellépésből nőtt ki később az a nagy sikerű iskolai program, ami tudomásom szerint már száz körüli alkalmat számlál, s bizonyára sokat alakított a középiskolás fiatalok hajléktalanságról alkotott képén. Ebbe a programba Gyula más hajléktalan társait is be tudta vonni. A mi sulinkban az iskolanapokon és az egészségnapokon aztán állandó vendég lett, ma már rutinos előadóként tér vissza egy-egy ilyen alkalomra.
Ahhoz is bátorság kellett, amikor feleségemmel elhatároztuk, hogy meghívjuk egy vacsorára magunkhoz. Őszintén szólva kicsit tartottunk az alkalomtól, de mint kiderült, alaptalanul, így ezt később többször megismételtük még akkor is, amikor egy távolabbi kerületbe költöztünk. Gyula jó beszélgetőpartner volt, és az ettől kezdve sorban születő gyerekeinkkel is jól megtalálta a hangot.
Azt tudtuk, hogy sok elesett, magányos vagy hajléktalan embernek a Karácsony a legfájdalmasabb ünnep. S befészkelte magát a fejünkbe a gondolat, hogy a Szentestét is megoszthatnánk Gyulával. Ehhez is megkaptuk a szükséges bátorságot, s így történt, hogy idén már harmadik alkalommal karácsonyozott velünk Gyula. A gyerekeinknek már természetes, hogy ő aznap velünk van, már-már hiányolnák, ha nem lenne.
Miért írtam le mindezt, mi lehet a tanulság ebből a fedél alatt élő olvasónak, aki bizonyára erősen idegenkedik attól a gondolattól, hogy egy hajléktalan embertársát a legszentebb családi ünnepre, a karácsonyra lakásába fogadja? Az látszik a fenti történetből, hogy

mi sem ezzel kezdtük. Mindig csak egy-egy apró lépést tettünk előre. Nem lehet mindenki Teréz anya, de sok-sok emberben megvan a jó szándék, hogy amiből neki több adatott (anyagiak, emberség, szeretet), abból alkalomadtán lecsípjen egy kicsit és juttasson annak az embertársának, akinek kevesebb.

A szeretetről azt mondják, hogy ha azt megosztják, akkor nem kevesebb lesz annak, aki adja, hanem több. Miközben Gyulának próbáltunk ezzel-azzal segíteni, mi is nagyon sokat kaptunk ettől a kapcsolattól. Arra biztatom tehát az olvasókat is, hogy ha érzik a hívást, nyújtsák ki a kezüket az elesettebbek felé. S ehhez nem kell azonnal világmegváltó tettekre gondolni, mert sok apró lépésből születhetnek, születnek a nagy dolgok is. Ha ki-ki a maga helyén csak egy picit jobbá teszi a világot, hegyeket lehet mozgatni. Ehhez sokszor kell egy kis bátorság is. Hát bátorság!

Kapcsolódó írások