781. szám Beszámoló Első Kézből a Hajléktalanságról Résztvevők véleménye

Első Kézből a Hajléktalanságról tréning – visszajelzések

Szerző:
Fotó: Szabó Milán

A 15. születésnapját ünneplő Első Kézből a Hajléktalanságról (EKH) program április végén rendezett hagyományos, éves tréninghétvégéjének résztvevőitől származó reflexiók közreadását folytatjuk alább. 

Segítjük egymást

Idén is megrendezték részünkre a három napos tréninget, melyet már nagyon vártam. Tudtam, mint minden évben rengeteget tanulhatunk egymástól és a vendégektől. Idén is, hála istennek, kiváló élő könyvtárakat hallgathatunk, gyűjthettük az újabbnál újabb tapasztalatokat, melyeket mások és saját épülésünkre tudunk fordítani. Az ember, megtanulja azt, hogyan lehet a másik embert tisztelni, hogyan láthatja meg a másik emberben a csodát, az erőt, a harcot, amit véghezvisz. Nagyon szeretem ezeket a tréningeket, mert új barátokra találunk, és ez az a közösség, ahol az ember még akkor is, ha lecsúszott, jól érzi magát. Mert a célunk mindannyiunknak ugyanaz. Felállni, és továbbmenni az úton. És mindannyian továbbmegyünk, több kevesebb sikerrel, de megyünk. És támogatjuk, segítjük egymást. 

H a

***************

Bátorság, őszinteség, fájdalom tizenkét percben 

Sose felejtem el, amikor először mentem el hajléktalan emberekkel szolidáris fiatalként iskolai előadásra az EKH program keretében. Balog Gyula, a program ötletgazdája és koordinátora olyan nyílt és őszinte természetességgel mesélt gyermekkori alkoholizmusáról, bántalmazásról, hajléktalanságról, ahogy még soha senkit nem hallottam beszélni az életéről. A diákok, akiknek a rossz magaviseletétől az igazgató annyira féltett minket, hogy beküldte védelmünkre a testnevelő tanárt a terembe, végig csillogó szemmel hallgatták, és rengeteget kérdést tettek fel.

Az élettörténeteknek hihetetlen nagy hatása van. Az EKH programban és a program előadóinak szervezett áprilisi képzésen is minden a történetekről szólt. Arról, hogy hajléktalan, fogyatékkal élő, függő, börtönviselt vagy más nehézségekkel küzdő emberek kiállnak, és elmondják az élettörténetüket. Legalábbis látszólag szól mindez a történetekről. Valójában az emberekről szól. A történetek teszik lehetővé, hogy ne a hajléktalanságot, a függőséget, a fogyatékosságot lássuk az ember mögött, hanem az embert, aki, ahogy mindenki más, problémákkal küzd.

Csakhogy az előadók sokkal több és súlyosabb problémával. Öt élettörténetet hallgattam végig a hétvégén, ebben az öt történetben 12-20 percbe sűrítve volt vakság, bénulás, intézetbe kerülés, lakásvesztés, szálló, utca, szexuális erőszak, gyermekbántalmazás, válás, alkoholizmus, szerencsejáték-függőség, betegségek. Volt, akinek a hangja elcsuklott közben, de olyan is, aki úgy említette meg intézetbe kerülését, mintha azt mesélné el, mi volt a gyerekkori kedvenc étele. Persze azokról is szó esett: gyermekkori történetekről, szerelemről, gondoskodásról, focirajongásról, és még inkább: kitartásról és küzdelemről. Sok-sok humorral keverve, ami segített a történetek közben kicsit fellélegezni nekünk és az előadóknak is. 

Aztán Gyula arra kért, adjunk visszajelzést az előadóknak. A bátorság, őszinteség hangzott el leggyakrabban, mindenki igyekezett a többieket támogatásáról és együttérzéséről biztosítani. Ami fontos is, de a programhoz nem elég: itt az is cél, hogy az előadók elmondják a személyes történeteiken keresztül, mit jelent a hajléktalanság. Mit jelent a szálló, az utca, a tartozás, a plazmázás. Egyszerre kell önazonosnak, őszintének, személyesnek, érzelmesnek, humorosnak és közérthetőnek lenni. Én pedig csak kapkodtam a fejem, hogyan tudnak az előadók ennyi mindennek megfelelni. 

A tapasztalt előadók szerint a folyamatos történetmesélés a kulcs: naponta elmondani a történetüket, akár csak maguknak. Úgy be lehet gyakorolni, hány perc a gyerekkor, a felnőtté válás, a hajléktalanság, miről érdemes többet, kevesebbet mondani, hol kell több érzelem, több humor, több őszinteség. De ami talán ennél is fontosabb: sokszor kimondva, elmesélve, megosztva, enyhül a fájdalom.

A leendő nézőkben – általános és középiskolásokban, egyetemistákban, munkavállalókban – pedig megerősödik a késztetés, hogy tegyenek egy olyan igazságos és befogadó társadalomért, amelyben kevesebb fájdalom van.

Ámon Kata

A projekt a NIOK Alapítvány – Nonprofit.hu Stronger Roots programjának keretében valósul meg, az Európai Unió Polgárok, Esélyegyenlőség, Jogok és Értékek (CERV) programjának finanszírozásával.

Kapcsolódó írások