Hajléktalanság

Senki sem nevezné hajléktalannak azokat a fiatalokat, akik egy hátizsákkal indulnak el világot látni, alkalmi szállásokon, pályaudvarokon éjszakáznak, utcai zenéléssel, kéregetéssel szereznek pénzt maguknak. De ha hosszú az út, a fáradtság nem tűnik el nyomtalanul, ha az éhezés és fázás már nyomokat hagy az arcvonásokon, akkor egy idő után csavargónak, vagy tán hajléktalannak fogjuk nevezni azt a bohém utazót, akit korábban még irigyeltünk kalandvágya és bátorsága miatt. Ugyanez a helyzet, ha valaki nem turista, hanem szerencsét próbálni indult. A mesebeli fiú, ha záros határidőn belül nem talál egy gazdát, akitől munkát kap, egy királyt, akinek udvarában próbát tehet, vagy egy sárkányt, akit legyőzhet, menthetetlenül hajléktalanná válik.

Sokszor el se kell indulni ahhoz, hogy valaki „vándor” legyen. Vannak, akiknek sosem volt otthonuk, mert állami gondozottak voltak, és vannak, akik elfelejtették, milyen az otthon nyugalma, mert hosszú ideje utazgatnak munkahelyük és a lakóhelyük között. Mások szinte észrevétlenül lesznek otthontalanok: először el-elmaradoznak, majd miután az összes rokon és barát lakásából kikoptak, az utcán találják magukat.

Nem mindig lehet könnyen eldönteni, hogy ki a hajléktalan és ki nem az. Hajléktalannak tekintsük-e azt az embert, akinek a lakásában nincs víz, gáz vagy villany (esetleg még az ajtó és az ablak is hiányzik)? Nincs utcán, mégis csaknem ugyanúgy veszélyben van, mintha a közterületen élne. (Közterületnek minősülnek a nyilvános helyek: utca, park stb. és a nem lakás célját szolgáló helyiségek: pályaudvarok, lépcsőházak, pincék, sufnik, bódék stb.). Sokszor maguk az érintettek sem tudják, hogy melyik volt az a pont életükben, amikor hajléktalanok lettek. A szívességből rokonoknál vagy barátoknál lakók csak akkor kezdik magukat (talán visszamenőleg is) hajléktalannak tartani, amikor kiderül, hogy a jó szándék és a segítőkészség is véges lehet.

Nem lehet tehát egykönnyen meghatározni, hogy kinek, mikor és meddig ugyanolyan vagy hasonlóan viszontagságos az élethelyzete, mint az utcán élő embereknek. Viszont az biztos, hogy minden hajléktalan embernek valamilyen segítségre van szüksége a lakásproblémájának megoldásához. Tehát a segítség, a támogatás szükségessége az az egységes szempont, amely alapján egészen különböző helyzetben lévő embereket hajléktalannak nevezünk.

A jogszabály a hajléktalanságot a lakcím hiányával azonosítja: „Hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás”. (1993. évi III. törvény 4.§ 2. bek.)

Rendes körülmények között ugyanis, ha valaki bajba kerül, a lakóhelye szerinti önkormányzathoz kell segítségért fordulnia. Hajléktalanként viszont nem tartozik egyetlen önkormányzathoz sem.

A jogszabály egy másik (második) definíciót is tartalmaz: „Hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti”. (1993. évi III. törvény 4.§ 3. bek.)

Nem mindenki hajléktalan, akinek nem megoldott a lakhatása (albérletezik, lakbérhátraléka van stb.), de nagyon sok esetben a még nem utcán élő, veszélyeztetett emberekre különös gondot kell fordítani azért, hogy később ne váljanak fedél nélkülivé (ilyenek például a börtönben lévő emberek közül azok, akikről már most tudjuk, hogy szabadulásuk után nincs hova menniük).

Azért dolgozunk, hogy felszámoljuk!

Forrás: Breitner Péter – Gurály Zoltán – Győri Péter: Kérdések és válaszok a hajléktalanságról

Ha többet akarsz tudni, keresd fel a Menhely Alapítvány oldalát!