784. szám Beszámoló Első Kézből a Hajléktalanságról Résztvevők véleménye

Első Kézből a Hajléktalanságról tréning

Szerző:

Visszajelzések

A 15. születésnapját ünneplő Első Kézből a Hajléktalanságról (EKH) program április végén rendezett hagyományos, éves tréninghétvégéjének résztvevőitől származó reflexiók közreadását folytatjuk alább. 

Életerős közösség

A hétvége vasárnap délelőtti részén vettem részt, ismét nagyon jól éreztem magam rég nem látott vagy még sohasem látott ismerősökkel. Nemcsak azért, mert jó hangulatban és nagyon jó ellenfelekkel pingpongozhattam és költhettem el ebédem, hanem azért is, mert a résztvevők bepillantást engedtek életükbe, feltárták sérülékenységeiket és megosztották jövőképüket is. A rövidebb és hosszabb élő könyvtáras gyakorlás során mindenki keményen dolgozott, a tanácsokat megszívlelték, és ki-ki a maga sajátos stílusát (humor, életvidámság) „használta” a sokszor keserű epizódok elmeséléséhez. Szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem, és megtiszteltek életük történetének megosztásával, és azért is, hogy egy életerős közösséget láthattam.

Linda Zsemberovszky

*************

Nem először kezdem így: Emlékeztek Balog Gyulára?

Azoknak, akik eddig valahogy elkerülték a Gyuláról szóló posztjaimat: A Város Mindenkié, a Közélet Iskolája, az Első kézből a hajléktalanságról program oszlopos tagja, városi sétákat vezet, színházi interaktív előadásban szerepel, ír a Fedél Nélkül lapba, Élő Könyvtárat szervez, érzékenyítő programokat tart rendőrtanulóknak, azaz végtelen mennyiségű munkát beletesz abba, hogy megismertessék az emberekkel a hajléktalanok életét, hogy kézzelfoghatóvá, szemmel láthatóvá tegyék, hogy átmenjen az üzenet, ők is ugyanolyan emberek, csak rosszabbul alakult az életük. És nem, nem mind tehetnek róla, és nem koszos és büdös mindenki, és sokan egyáltalán nem isznak.

Április végén tréninget tartott az EKH program szereplőinek – és ismét meghívott, immár harmadszor, hogy mint kvázi célközönség („értő közönség”) csináljak velük végig egy napot, és mondjam el, hogy értékelem a munkát.

Elmondhatatlanul sokat adnak nekem ezek napok. Mindig, minden alkalommal. És rengeteget tanulok közben.

Az EKH lényege nekem a szituációs játék. Ott kezdődik a történet, hogy nem tudtad fizetni a hiteledet, ezért utcára kerültél, és úgy döntöttél, Budapestre utazol szerencsét próbálni – igen ám, de a vonaton elaludtál, és ellopták a kabátodat, benne az összes iratoddal, pénzeddel és a telefonoddal, egy szál ingben szállsz le a vonatról a tél közepén. Miközben tanácstalanul üldögélsz a vasúti váróban, és próbálod kitalálni, mihez is kezdj, hol töltsd az éjszakát, és közben hogyan ne fagyj halálra, jön két vasúti rendész, és közli, hogy menned kell, mert 10 perc múlva zárják a várót. Mit csinálsz?

És szépen elindulsz, és végigmész jó pár szituáción, amik valóban megtörténtek utcán élő emberekkel, és a végére megtudod, hogy alhatsz-e a padon, pisilhetsz-e a bokorban, kiveheted-e az ételt a kukából, mit mond neked a rendőr, a közterület-felügyelő, a mentős, a pap, a szociális munkás, a vécés néni, hogy kerülhetsz be a szállóra, miért kell a tüdőszűrés, stb. stb. – egészen döbbenetes élmény ezt mind megtapasztalni még biztonságos körülmények között is. Harmadszorra is. Elképzelhetetlen a valóságban, miközben tudod, hogy emberek százaival, ezreivel pontosan ezek történnek. Minden Egyes Nap.

Az Élő Könyvtár pedig… Hát erre nehéz jó szót találni. Leülhetsz beszélgetni emberekkel különböző kategóriák mentén, és ők elmesélik az életüket kb. fél órában, ami életed egyik legmeghatározóbb fél órája lesz. Olyan sorsok vannak, hogy fogod a szék szélét, és csak azt veszed észre, hogy percek óta nem pislogtál – vagy mert nagyon figyelsz, vagy mert a könnyeidet próbálod visszatartani. Esetleg a kettőt együtt. A végén kérdezhetsz. Nagyon tisztelem ezeket az embereket a bátorságukért, hogy ezt a sok mindent őszintén elmondják, hogy odaállnak arccal és névvel, és felvállalják az elhibázott döntéseiket, nem rejtik el a sérüléseiket, és közben a szemedbe néznek, és látod, hogy hatalmas utat tettek meg idáig, és nem adják fel.

És azért is nagyon becsülöm őket, ahogyan egymást segítik, ahogyan tisztelik a másik életét, és borzasztó hálás vagyok azért, hogy ilyenkor befogadnak egy-egy napra, elvárások nélkül, örülnek, hogy ott vagyok, és jó ott lenni. Nagyon-nagyon szerethető ott lenni.

És ami még nagyon fontos, hogy sokan alkotnak, verset vagy prózát írnak, rajzolnak, festenek, és ezek mind megjelennek a Fedél Nélkül újságban – sőt, könyvben is. Nem is egy könyvben. Ma meg is vettem az egyiket, és azokkal, akik írtak bele, és ott is voltak, dedikáltattam is rögtön. Állítom, hogy ezzel az egyik legértékesebb könyvem lett, igazi emberek igazi érzései vannak benne, és ez így már csak az enyém.

Ha látjátok őket, Élő Könyveket vagy pl. a Fedél Nélkül terjesztőit, álljatok meg, beszélgessetek velük, nagyon megéri. Újra fogjátok értékelni az életeteket.

Vidák Cili

A projekt a NIOK Alapítvány – Nonprofit.hu Stronger Roots programjának keretében valósul meg, az Európai Unió Polgárok, Esélyegyenlőség, Jogok és Értékek (CERV) programjának finanszírozásával.

Kapcsolódó írások