Ne csüggedjél, Milána!
Szállóige már ez a mondat, minden egyes napon, amikor szomorú vagyok, tehetetlen, ezt mondom magamnak. Már a legjobb barátnőm is ezt mondja nekem, ha megtörni lát. Megfogyni nem szoktam, alkati adottság. 🙂
Először a Géza mondta a mondatot, közben aggodalmasan nézett a hatalmas, kicsit kancsal szemeivel, kezében szorongatva a selyempapíros szegfűt. Édes, picike, vékony cigányember volt, óriási szemekkel és arany szívvel. Mirjamnak hívnak egyébként, de Géza úgy volt vele, annak semmi értelme. A Milánának van. Hát így lettem én Milána, meg egyébként egy csomó más nevem is lett az elmúlt 10 évben, amióta a hajléktalan ellátásban dolgozom. Mert Géza hajléktalan volt, én meg szociális munkás. Aznap épp a születésnapom volt és megtudtam, hogy egy közeli hozzátartozóm haldoklik. Eltoltam magamtól a hírt, majd ha végeztem a munkával, majd ha nem látja senki, akkor beengedem a tudatomba, gondoltam, de aztán jött a Géza és az érdek nélküli szeretet ilyetén megnyilvánulásával szemben tehetetlen lettem. Üvöltve kezdtem bőgni, tényleg látszott, hogy csüggedek. Akkor mondta.
Én is láttam sírni, az Álmodj királylányt hallgatta, egyre folytak a könnyei, úgy énekelte, hogy annyi mindent elvesztettél már. Volt egy szakasz életében, amikor úgy tűnt, győzni fog, megtalálta a bátyját, lett családja, büszkén mutogatta a képeket, de aztán máshogy alakult. Mégsem kellett. És nemrég jött a hír, hogy Géza végleg elment. És én megpróbáltam eltolni a tudatomból a hírt, a Géza sem jött, hogy ezt megakadályozza, de valahogy mindig vannak Gézák, akik megtanítják, hogy kell embernek maradni az embertelenségben.
Ettől függetlenül néha nagyon tud fájni. Nem tervezek majd mindig szomorúakat írni, rengeteg vidám történet is van a tarsolyomban és Isten bizony, lesz egy csomó olyan is. Csak így a tél vége felé, amikor már fogy a lendület, hátunk mögött a krízisidőszakkal, mi, szociális munkások is elfáradunk. Mert van egy csomó tehetetlenség. Mert akármennyire elhatározod, hogy kilépsz a munkahelyedről és huss, elfelejted, nem mindig jön össze.
Mert nagyon lehet ezeket az embereket szeretni.
Fura dolog ez a szociális munkás lét. Az ember legkevésbé azért csinálja, mert olyan jól fizet. De van benne valami varázs. A varázsra hónap végén is szükség van, amikor éhes a gyerek, mégis megy az ember, csinálja, mert vannak a Gézák, a Sándorok, a bárkik, akik nap mint nap leckét adnak emberségből.
Nyilván ez nem ilyen szirupos, Walt Disney-szerű, ahogy most tűnhet. Igyekszem majd megmutatni a színeit.
Mirjam vagyok tehát. Néha Milána. Lassan 42 éves, van egy majdnem 14 éves fiam. Szociális munkás vagyok. Az a megtiszteltetés ért, hogy kaptam itt egy rovatot, ahol megpróbálom majd a szűrőmön keresztül megmutatni, milyen is a bőrömben így, 42 évesen, szociális munkásként, ezek között a csuda-emberek között.
Köszönöm, ha olvasnak majd.
Szeretettel: Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül, 2020. március 19.