Barátom, ezt el kell mesélnem, bár látszólag semmi érdemleges sincs az egészben. Látszólag.
Az a tinédzser pár a villamosmegállóban, hát ez valahogy szíven ütött, mármint tudod, ahogy a lány elhúzódott a fiútól, aztán mégis közelebb ült, utána ezt a mozdulatsort még párszor megismételte. Először levette a táskáját, maga elé tette a földre, és megszorította a párja kezét, akinek ragyogtak a szemei, és teljesen odáig volt meg vissza. Aztán kibújva a kabátjából (a tavaszi eső után fülledtté vált az idő), fejét a srác vállára hajtotta… Elnéztem volna így őket órákon át. Hogy miért? Nem perverz kukkolási szándék hajtott, elhiheted. Mert egy fárasztó hét utolsó munkanapját írtuk, péntek délutánt, és noha valószínűleg minden nap lejátszódik ez köztük, a buszon idefele kizárólag ideges, megfáradt, a mobiljukba temetkező és magukban hangosan szitkozódó embereket kellett hallgatnom. Kezdem megérteni azokat, akik „fülessel” a fejükön utaznak, kizárva a negatív ingereket.
Szóval ott tartottam, hogy elengedtek vagy tíz villamost (az enyém tényleg nem tudom, merre járt, talán baleset történt valahol), csak hogy minél több időt tölthessenek egymással. Fülhallgató és mobil(!) nélkül, kézenfogva, a másikhoz dőlve, megejtve egy-egy röpke csókot, összepislogva. Na igen, körbenézve észrevettem, nem csak én szemeltem ki ezt a kis párt, bőven akadt közönségük. Látták, ők még hisznek, ha másban nem is, a szerelmükben, egymásban, a holnapokban, és abban, hogy nem muszáj kötelező jelleggel belehalni a mindennapokba… De azért arra is felfigyeltem, milyen, de milyen nehezen engedi el a fiú barátnője kezét, amikor fellépett a következő járatra, vélhetően, hogy még időben hazaérjen, számonkérés nélkül.
Jól van, bocs a zavarásért, csak legurítottam pár sört itt a parkban, és elrévedtem rajta, mekkora szívás, gondolj bele: sosem leszünk többé tizenévesek…
2022 április, első díj
