A délutáni nap olyan melegen tűz, mintha még nyár derekán járnánk.
Pedig már hol van a nyár dereka…
Túl vagyunk augusztus hatodikán. A dinnyék még édesek, de a virágok szirma már megfakult.
Ma van Urunk színeváltozása.
Mától hűvösebbek az éjszakák, a virágok ma hajnaltól elveszítik színüket.
Valaha ilyentájt jöttek az üzenetek a rokonoktól.
Gyertek ám Szentistvánra!
Mi pedig mentünk. Jött mindenki, aki a családból távol maradt. Nagymamám csirkéinek száma addigra alaposan megfogyatkozott. Úgy ültette kotlósát, hogy Szentistvánra hatvandekásak legyenek csirkéi!
Kacsát is sütött, aranysárga húslevese, gyenge grízgaluskával?! Még mindig érzem a fenséges ízeket. A dinnyéket a kútba engedte, hogy délre jó hideg legyen, a pincében várt a házisör…
Drága Nagyapám köszöntőt mondott, mert mi Szentistván napjára gyűltünk össze!
Ebéd után kiültünk a kertbe, az alattam elterülő táj megdobogtatta szívemet, összeszorította torkomat, s ha valaki most megkérdezné tőlem, mi nekem a haza, hát idehoznám és körbemutatnám a késő nyári gyönyörű tájat, a szívet melengető csendet, a mezőt, a két karcsú tornyot, és az augusztusi alkonyatban a seregélyek feltűnését.
Eszembe jutott még Nagymamám ebédje, vele minden öröme és fáradtsága. Keze mozdulata, ahogy lesimította kötényét, mikor végignézett a vendégek körülülte, terített asztalon.
Mert betartottuk, mit üzentek, mindig pontosan megérkeztünk SZENTISTVÁNRA…
2011 augusztus, harmadik díj
