Üde színfoltja vagy utcának, ráadásul egészen egyedi jelenség vagy a terjesztők közt, hisz tőled nem csak újságot, de műsort is kapnak az emberek: terjesztés közben furulyán adsz elő dalokat. Hogyan alakult ki ez a rutin? Mi volt előbb, a zenélés vagy az újságterjesztés?
Régebben nem találtam munkát, így kiálltam az utcára énekelni. Aztán egy idő után már nem ment az ének, mert egy darabka szalonnát félrenyeltem, becsúszott a hangszálaim közé. Olyan magas lett tőle a hangom, mint egy mesefigurának, a mentős azt hitte, szórakozom vele. Nem szórakoztam, ki kellett műteni, két évig alig tudtam beszélni. A hangom már soha nem lesz olyan, mint a műtét előtt, de egy-két dalt újra elő tudok adni. Aztán nekiálltam furulyázni is, ami egyáltalán nem ment, így beiratkoztam a VIII. kerületi zeneiskolába, azóta is hozzájuk járok, fejlesztem magam heti egyszer. Azután jött az, hogy a zenélés mellett árulhatnék újságot is, így került képbe a Fedél Nélkül.
Miben látod a hajléktalanok által terjesztett újságok varázsát, jelentőségét?
Azért tök jó a Fedél Nélkül, mert általa megismerik az emberek a hajléktalanok „krémjét”, akiken keresztül meglátják, hogy nem annyit jelent a mibenlétük, hogy fetrengenek az utcán, maguk alá vizelnek és rongyosak. Nagyon sok ember él lakhatási szegénységben. Az újság kicsit felhívja a figyelmet arra, hogy bizony nagyon sok tehetséges ember él az utcákon, akik valamiért lecsúsztak, akikkel kibabrált az élet, de nem adták fel, nem hagyták magukat teljesen szétesni, hanem küzdenek. Nekem külön örömet okoz, hogy így megtudják az emberek: igen, hajléktalan, de nem, nem hagyja el magát, hanem a nincsből is teremt valamit.
A másik oldalról, a te oldaladról nézve mit ad neked a terjesztés?
Ez a másik, ami miatt nagyon szeretek az utcán dolgozni: odajönnek hozzám az emberek, valamiért megbíznak bennem, elkezdik mesélni az élettörténetüket, és várják a segítségemet, azt, hogy együtt találjunk megoldást. Volt egy vevőm, sokat panaszkodott, fél évig járt hozzám, mint egy pszichológushoz. Egy idő után eltűnt, nem jött többet. Évekkel később odajött hozzám, és azt kérdezte, megismerem-e. Én vagyok az a fiú, akinek segítettél – mondta. Nekem ez egy második hivatás, egyfajta lelki segélyszolgálat.
A legfontosabb visszajelzéseket tehát egyenesen a vevőidtől kapod, nemrég azonban a sorstársaid, kollégáid is elismertek: második lettél az Év terjesztője kategóriában. Milyen érzés ott lenni a legjobbak közt?
Nem akarok első lenni, nem hajtok erre, nem is számítottam rá, hogy engem bárki javasol. Olyan ez, mint amikor régen atletizáltam: nem azért mentem a versenyre, hogy nyerjek, hanem csak úgy. Nem vagyok versenyzőalkat. Azért kaptam a díjat, hogy megmutatkozzon: nem csak egy szürke veréb vagyok, hanem egy kiemelt terjesztő, aki jól csinálja a dolgát, és akinek elismerik a munkáját. Ez tényleg jól esik, de sosem gondolkodom helyezésekben, abban, hogy másokat legyőzzek.
Annak ellenére, hogy rengeteg nehézséggel kellett megküzdened életedben, egészen ritka manapság egy olyan pozitív és életigenlő kisugárzású embert látni, mint amilyen te vagy. Mi a titkod?
Megmondom őszintén: utálok panaszkodni. Néha kiborul a buli, de úgy vagyok vele, hogy minden jó: süt a nap, esik az eső, kék az ég, zöld a fű, teremnek a növények, élnek az állatok, aranyosak a gyerekek. Az erőszak az, amit utálok. A háborút. Nem bírnék levágni egy csirkét se – érzelmes vagyok, nagyon tisztelem az életet. Jó lenne, ha a háború helyett inkább sakkoznának a politikusok, és akkor nem kéne az embereket lelőni. Az abortuszról is ugyanezt gondolom, csak azon senki sem szörnyülködik, hogy a magzatra rátörnek egy eszközzel, miközben védené a kis életét. Abban biztos vagyok, hogy ez a téma azért érint meg ennyire, mert én is átéltem: engem is elvetetett az anyám, mégis életben maradtam. Talán épp azért, hogy másokon segíthessek.
terjesztői sorszám: 2497
terjesztő: 2020 óta
pálya: Etele tér (aluljáró), Móricz Zsigmond körtér
szöveg: Polák Zsóka
fotók:Mihályi Szofi
