A Miniszter általában élvezte az utazást az autópályákon. Igaz, többségüket még elődje irányításával építették, de ő is hozzátette a maga részét. Csodálatos iparuk terméke volt a gépkocsi, ami szinte hangtalanul suhant a széles úton.
– Mennyi idő múlva leszünk a Főhadiszálláson?
– Ha továbbra is így tudunk haladni, negyven perc – válaszolt a sofőr. – De… és fölfelé bökött az ujjával. A miniszter tisztában volt vele, mire céloz a sofőr. Az ellenséges légierő bármikor megjelenhetett, és nagy előszeretettel bombázta az autóutakat. Na, persze az utánpótlási vonalak elvágása, a csapatmozgások megakadályozása…. pedig hogy fogadkozott a Dagadt, nem repülhetnek be a Birodalom légterébe. Amikor mégis megtették, a Dagadt őt hibáztatta.
– Nincs elég vadászgépünk, hogy a vérszomjas ellenség pusztító támadásait megakadályozzuk! Ki ezért a felelős?
A miniszter, akinek megszabtuk, hogy havi háromezer új vadászgépet gyártson iparunk. Erre ő mit teljesített? Havi nyolcszázat. Ismétlem, havi nyolcszázat!!
Persze, gondolta a miniszter. Talán nem kellett volna annyi gépet elpazarolnunk különféle kalandokra, például a Szigetországban vagy Afrikában. Az ellenség a mienknél háromszor akkora ipari potenciáljával ráállt a repülőgépgyártásra, ezrével képezi a pilótákat, a Dagadt, fogadkozása ellenére, nem tudta megvédeni légterünket, pusztul ipari kapacitásunk. Aztán én vagyok a hibás.
A miniszter nagyot sóhajtott. Vajon mit akar tőlem a Vezér? Mi ez a hirtelen berendelés? Általában hétfőként ülünk össze, hogy az ipar dolgait megtárgyaljuk, ezen a héten is így történt. Akkor mit akar tőlem most, pénteken?
Az órájára nézett. Aztán ismét az elődjére gondolt. Haragudott rá. Na, nem valami szakmai féltékenység vagy hatalmi harc okán. Az elődje nagyon hatékonyan dolgozott, közmunkát szervezett, lásd autópálya építés, az első világháború után a csüggedt, éhező embereknek kenyeret adott a kezébe, mindenkinek jutott munka, megélhetés.
Aztán kitört az új háború, a dolgozók többsége bevonult katonának, rabokkal kellett pótolni a kieső munkaerőt. Ez így nagyjából rendben lett volna, csak aztán fogta magát és meghalt. Ez volt a miniszter haragjának oka. Ő ugyanis a Birodalom Építésze szeretett volna lenni. El is indult ezen az úton. Ő tervezte a monumentális Pártszentélyt, ahol évente gyűlik össze a Vezért támogató nép színe-java. Mennyi ötletük, tervük volt a Vezérrel! Sokszor csendes délutánokon, teázás közben – a Vezér nem ivott alkoholt, nem evett húst – milyen nagyokat tudtunk álmodni! A Vezérnek tetszett az ő gigantikus építészeti látásmódja, úgy vélte az ő színrelépésével új időszámítás kezdődik, pusztuljon a régi, jöjjön az új! Az új operaházak, a művészet gigantikus csarnokainak felépítése, vagy az egész főváros teljes átalakítása a kor szellemének megfelelően!
Erre az elődje meghal, neki át kellett vennie az Ipari- és Fegyverkezési Minisztériumot, a háború költségei miatt halasztást szenvedtek a szép tervek. Viszont a gépkocsi megállt a Főhadiszállás előtt.
Általában a miniszter biztonságban érezte itt magát, ő tervezte az épületet. A feketeruhás, szőke, kékszemű testőrök fürkésző pillantása sem zavarta, hiszen karrierje kezdetén közöttük szolgált, ismert minden trükköt. Tudta, kísérettel kell felmennie az első emeletre, ismerősek voltak az öt méter magas, három méter széles ajtószárnyak, amik golyóscsapágyon gördültek, hogy egy-egy testőr szét tudja tárni őket. Tudta, miután az ajtószárnyak kitárulnak, egy nyolc méter hosszú és két méter széles, tölgyfából készült íróasztalra esik a pillantása. Az íróasztal lapja általában üres volt, csak egy dosszié volt középen elhelyezve, ami az aktuális megbeszéléshez szükséges információkat tartalmazta. Most azonban, a miniszter legnagyobb megdöbbenésére, egy kalapácsot látott kikészítve.
Az asztal mögött Vezér mellett jobbra a Dagadt, balról az Állattenyésztő állt, utóbbi volt a fekete egyenruhások parancsnoka. Volt valami vészjósló abban, ahogy a miniszterre néztek.
A miniszter előírás szerint tisztelgett, a többiek fogadták, majd megszólalt a Vezér.
– Jelentést kaptam repülőgépgyártásunkról. A számok elkeserítőek. Mivel magyarázza ezt?
– A kapacitás hiányával. Az ellenséges légierő szabadon röpköd és bombázza ipari létesítményeinket, miközben légelhárításunk tehetetlenkedik.
– Köszönhetően magának! – förmedt rá a Dagadt. – Az ujjamból szopjam ki a hiányzó vadászgépeket?
A Vezér csendre intette.
– Volt Önnek egy zseniális ötlete. Mindenféle könnyű anyagokból, főleg furnérlemezből maketteket készíttetett, hogy az ellenség a légi felvételek alapján azt higgye, rekordgyorsasággal újjáépítettük azokat a gyárakat, üzemeket, amiket ők leromboltak, és a makettekre szórják bombáikat. Igaz?
– Igaz, Vezérem.
A Vezér intett, az ajtók kitárultak, a feketeruhások egy nyolckerekű kézikocsin betoltak egy hatalmas bombát, megálltak vele – a teremnek is beillő – dolgozószoba közepén.
– Fogja ezt a kalapácsot, Miniszter és jó erősen üssön vele a bombára! – utasította az állattenyésztő.
– De hát… de hát akkor levegőbe repül az egész Főhadiszállás!
Hajtsa végre a parancsot – förmedt rá a Vezér.
A Miniszter az asztalhoz lépett, felvette a kalapácsot, odament a bombához, majd némi tétovázás után lesújtott vele. Nem történt semmi.
– Nagyobbat! – rendelkezett a Dagadt. Az újabb csapás után a bomba tompa, kongó hangot hallatott.
– Fából van. Érti? Fából! – a Vezér már ordított.
A maga zseniális ötlete! Az ellenség két nap múlva rájött, miben sántikál, és ledobták ezt a fabombát! Nem elég, hogy nem pazarolták az igazi bombákat, még ki is gúnyoltak bennünket! Takarodjon a szemem elől!
A miniszter a Dagadt és az Állattenyésztő gúnyos, kárörvendő vigyora közepette az ajtó felé indult.
– És ne feledkezzen meg a titkos parancsról! – szólt utána a Vezér.
A kocsiban, a visszaúton a miniszter jobb kezét mellkasára szorítva próbálta megfékezni szívdobogását. Nem is a megaláztatás bántotta, a titkos parancs emlegetésétől lett rosszul.
– Azért Vezérem, mert szerinted a néped nem érdemelt meg téged, pusztítsam el a vasúthálózatot, robbantsam fel a hidakat, égessem fel a városainkat és a falvainkat, mert nem állták útját az ellenségnek? Nem Vezérem, én ezt nem teszem meg. Nem, nem.
Miközben az autó továbbszáguldott a csodálatos autópályán, a távolból repülőgépek motorjainak zúgása hallatszott.
Akó Tícián
Terjesztői sorszám:2099
pálya: Tűzoltó utca, Bikás park
