700. szám Széppróza

Tömeglélek

Szerző:

Karácsony reggel volt. Egy családban sorra ébredeztek a szülők, a gyerekek, mindenki tette a dolgát, csak egy fiatalember volt, aki szép lassan, komótosan öltözött, kiment a konyhába, leült az asztalhoz, és várt. Ő volt a legidősebb gyerek.

Érdekes álmom volt az éjjel. Bárhová mentem, egy hang szólt hozzám: „Teljesen elfelejtettél engem”. De nem jöttem rá, kitől ered, ez már nem az első eset, hogy ezt álmodom, mégsem próbálom megérteni. Nem gondolnám, hogy meghatározná az életemet.

Ma reggel cukor helyett sóval ízesítettem a kávémat, ennek viszont engedem, hogy befolyásolja a napomat. Feszült leszek.

Úgy érzem, nem az én napom egyik sem. Sietek mindenhová, mégis mindenhonnan elkések. Nem tudok lépést tartani az életemmel.

Rengeteg a munkám, túl nagy a nyomás rajtam! Amikor fizetést kapok, sóhajtok egy nagyot elégedetten, mintha elégedett lehetnék, mintha végre megállhatnék.

De nem teszem. A mókuskerék pörög tovább. Néha ezért egy-egy pillanatra elmélázok munka közben, miként most is. Magamba tekintek. Megvan-e mindenem, mi is az én értékrendem. Mindeközben beugrik a hang, aki felszólítgat éjjelente. „Teljesen elfelejtettél engem”. Ettől pedig már úgy érzem, ébren is álmodom, belegondolok, vajon mire is figyelmeztethet? Talán valakire nem fordítok kellően figyelmet, nem tartottam be egy ígéretemet. Nem szeretném, hogy erre bárki is okot adjon. Senki nem jut az eszembe. De be kell látnom, a munkám mindent kivesz belőlem, nagyon keveset alszom. Felmerül bennem a kérdés, én lennék, akiről teljesen elfelejtkezem? Hiszen úgy érzem, kezd kicsúszni az életem a kezemből!
Pont most, amikor elértem, amire vágytam. A családomnak megvan mindene anyagi értelemben. Mégis számonkérem magamat. Ez lenne az, amiért annyira küzdök, amitől most boldognak kellene lennem?! Nem vagyok, korábban az voltam, pedig sokáig biciklivel jártam dolgozni és még a szüleimnél éltünk. Most alig látom őket. Minden korszerű körülöttem, és megkönnyíti az életemet, ám mégsem jut időm a szeretetteljes együttlétre szeretteimmel. Szomorúan ismerem be, miszerint lett számomra ennél fontosabb. Folytatnom kellene a munkát, de elszörnyedek magamtól. Ebben a pillanatban értem meg, ki az, aki most megálljt parancsolt, kiről is feledkeztem meg teljesen.

Kapcsolódó írások