(Ah, minő csodás apróka)
Édesvíziváry Énok bosszankodva bámult kifelé hálószobája ablakán. Már megint hétágra süt a nap. És milyen melegen. Úgy tűz, mintha sok milliárd tüzes tűt tűztek volna belé. No meg, jaj, de forrón kacsintgat, akár valami forróvérű kurva.
Édesvíziváry Énok dühöngve sajnálta, hogy már megint nem veheti fel gyönyörű, szépségesen szép vadonatúj kabátját. Pedig egész télen keresztül kereste, míg végül áprilisban meglelte. Ezt a csodálatos csodát. A szabók koronázatlan királyának remekművét. Megvette. És most ott árválkodik a szekrényben.
Jaj, de pompás lenne az utcán pompázni benne. Csakhogy hétszázhetvenhét ágra süt a nap. Ilyenkor valamirevaló ember kabátot fel nem vesz.
„De én ma juszt is felveszem! Ha kinevetnek, hát nevessenek az ostoba, maradi, konzervatív emberek. Én bizony ma felveszem, elvégre a változások korát éljük. A meglepő, gyökeres változások korát. Aki ezt nem hajlandó észrevenni, az minek is él? Jobb lenne, ha nem lenne.”
Édesvíziváry Énoknak ettől a forradalmi gondolattól huszonnégykarátos fényes jókedve kerekedett.
2021 március, második díj
