Csináljuk a fesztivált…
Fiatalként lételemem volt a fesztiválozás. Azon a napon, amikor vége lett a Szigetnek, én kétségbeesetten tettem fel a kérdést anyukámnak, de olyan arccal, mint egy Csehov drámában, hogy én akkor most mit fogok várni. Hónapok óta vágtam a centiket, hogy végre elkezdődjön az áhított egy hét együttlét, persze ez még az az idő volt, amikor tudtuk mindenkiről, melyik kocsmában lesz. Mondhatni családias fesztivál volt, akkortájt az összes jelentős vidéki rockklub kitelepült és mi találkoztunk Tatán, Szombathelyen VHK vagy Kispál után, táncoltunk az asztalon, szerettük egymást és az életet, mindezt persze a Hajógyári szigeten és azt kívántuk, legyen mindig így. Aztán a Sziget is kinőtte magát és én is, először csak az egy hét nem ment, aztán már 3 nap sem, sokszor a munkám miatt is menni kellett és bizony többször értem haza este nyolc-kilencre, mint sem. Úgy, hogy aznap reggel indultam természetesen. Szóval kimaradtam már éjszakára. A fesztiválból. Sosem felejtem el, amikor jöttem haza az árral szemben, mert egy akkora sztár lépett fel, hogy szinte a Mozaik utcáig állt a sor, én meg a másik sávban gyakorlatilag egyedül jöttem ki. A fiamat ugyan vittem koncertekre, 3 hónaposan kezdett Cseh Tamással Kapolcson, meg itt van mellettünk a Kobuci, adja magát a forró nyári este ugye, de igazából jól elvagyok én a ritka itthoni perceimben egy jó könyvvel vagy remek filmmel is, fesztiválkirálynőségem ideje lejárt, hiába járja rólam még mindig az a hír, hogy nem bírok meglenni enélkül. Pedig annak idején sosem gondoltam volna, hogy így lesz, beszélhettek az öregek. Igaz, azt is hittem 14 évesen, hogy örökké szerelmes leszek Jordanbe a New Kidsből, aztán az sem maradt úgy. Sőt, viszonylag hamar túl voltam rajta.
Nyárra terveztem ugyan pár laza koncertet a lakásunk 150 méteres sugarában – jó, szóval gyalog 10 percnyi távolságra – de a nyaralást már a Mátrában képzeltem, csendes házban, jó levegőn, egyszer felmegyek a hegyre, ott lefekszem a házban, aztán egy hét múlva lejövök. A többiek túrázzanak, nekem csend kell, napok, amikor nem történik semmi. Semmi az égvilágon. Csend, zéró inger, talán pár madár, nyúlott póló és csak bambulni ki a fejemből. Ez volt a terv. De mindez csak akkor érdekes, ha én ezt választhatom. Valahogy úgy, hogy ha akarnék, mehetnék zajba és életbe, szóval a lezárt világ az elmúlt évben nem volt az igazi, de nem ám! De most nyáron a csendet választottam. Volna.
Mert bangggg. Szólt a gyerek, hogy szeretne menni fesztiválra. A Fishingre. És én is kellek oda, egyrészt mert 15 éves és tényleg ne menjen az ország másik végére 5 napra, másrészt ugye nekem van védettségim, mondjuk remélhetőleg addigra már őket is oltják, de jelen állás szerint szülői kísérettel mehet étterembe, koncertre és hát így fesztiválra is.
Csehovi arcom most is lett, de már nem azért, mint 25 éve. Elillant a Mátra, a csend, a nem történik semmi napok nyugalommal kecsegtető ígérete. Fesztiválra kell menni.
Reménytelenül megöregedtél – mondta a gyermekem, amikor sírásra görbült szájjal igent mondtam végül. Sosem hittem volna, hogy valaha úgy fogok fesztiválra menni, ahogy a gyerekek mennek uncsi nyaralásokra a szülőkkel. Hogy hát na. Menni kell.
Aztán néztem a boldog arcát, ahogy tervez. Meg hogy miket fogunk csinálni az egyik legjobb barátjával és az ő anyukájával Orfűn. És egy új fajta szempontból, de megint elkezdtem várni, mert a gyerekemmel leszek pár napot távol a napi rutinoktól. (Gondolom én, de azért élek a gyanúperrel, hogy inkább a korosztályát választja.)
Aztán szólt, hogy lesz VHK meg Heaven Street Seven is és elvisz rá, ugyanis én előbb néztem meg, hogy van kerti sütő a bérelt házban, mint a fellépők névsorát. Úgyhogy megint próbálom vágni a centiket, kiváltképp a deréktájról csak hogy beleférjek a fesztiválkirálynő ruháimba. Mert azokat is kinőttem, hogy a franc esne belé. De a kényelmes papucsomba beleférek, hála Istennek.
Nuszer Mirjam Johanna
