Egy, kettő, három, négy, fordulás balra, és egy kettő, megint balra, és egy, kettő, három és négy, még egyszer balra, egy, kettő, és már megjöttem. Ma így csinálom, de holnap fordítva járom körbe a szobámat, hogy a cipőmnek mindkét oldala egyformán kopjon. Különben Picsu vagyok.
Az ablakon rács. Jó erős rács. Azért tették rá, mert én vigyázok a külvilágra, de azért biztos, ami biztos, körbe is kerítették. Így néha szundikálhatok is. Az ajtó is zárva, mert ha erre akarna szökni a külvilág, nem fog tudni.
Nyugis állás. Félkomfortos munkásszálló, a rezsi szinte semmi, napi étkezés biztosítva, amolyan cafeteriarendszerben, téli-nyári munkaruha, kötetlen munkaidő. Kihúzom a nyugdíjig, de lehet, hogy rá is dolgozom. Szükség van rám, és megbíznak bennem. Megtaláltam a helyem. Nem volt könnyű, de kapcsolatok kérdése az egész. Falubeli srác járta ki nekem a helyet. Bíró. Ő azt mondta, hogy megöltem, és meg is ettem. De ez nem igaz, csak kibeleztem, mert kincset kerestem a hasában. Édesanyám mondta, aki soha nem hazudott, hogy lenyelte.
Az egész úgy kezdődött, hogy dombok ölelte kis falu volt a mienk, és huzatos. Ezért aztán anya mondta: „Nézd, fiam, az összes gyerek sapkában van, és neked is mindig kell viselned, mert megfújja a szél a fejedet és hülye leszel”. Anyának mindig igaza volt, és milyen jó, hogy hallgattam rá. Egyszer felmásztam a galambokhoz a dúcra, és leestem, pont a fejemre, de szerencsére volt rajtam sapka, így aztán nem is fázott meg a fejem. Sok tél és nyár telt el azóta. Iskolába nem kellett járnom, mert úgy mondták, nehéz a fejem. Persze a sok tudománynak súlya volt, meg hát a sapka is nyomott valamit. De ezzel én soha nem törődtem. Nem is lett volna időm rá. Segítettem a ház körül, amit tudtam.
Mindig szedtem virágot a teheneknek, mert lányok voltak. Esténként megmosdattam a disznókat, nehogy piszkosan feküdjenek le. A galambdúcot is letettem a földre, mert rossz lett volna, ha a szegény madarak is úgy járnának, mint én régebben. Volt elég munka a ház körül. Ha a kutyust elengedtem, mindig kiszedtem egy-egy zöldséget is a földből, és ők is velünk jöttek sétálni. Egyszerre sokfele nem bírok figyelni, de majdcsak sorra kerül mindegyik. Mikor nem kellett dolgoznom, kifeküdtem a rétre és bámultam a felhőket. Egyszer láttam egy döglött sast is a levegőben. Már nem mozgott, csak a szél sodorta erre-arra. Aztán lezuhant szegényke.
Máskor meg lementem a patakra halat fogni. Ezt sajnos csak nyáron lehet, mert azt mondták a falubeli srácok, hogy görögdinnyére jön a hal igazán. Ki is cipeltem vagy öt nagy dinnyét, és bedobtam a vízbe. És csak vártam, és vártam, hogy majd kijönnek pisilni, de nem jöttek. Pedig anya mindig mondta, mikor fürödtem, hogy nem illik a vízbe pisilni, de ezek a halak neveletlenek voltak.
Mikor este fáradtan ágyba zuhantam, anya mindig mesélt nekem. Volt egy meséskönyv, amit kívülről tudtam. Muszáj volt, mert az olvasás még nem nagyon fért a fejembe.
Hogy új munkahelyre kerültem, ezt is egy mesének köszönhettem. Szegények voltunk és sokat dolgoztunk anyával, de csak nem lett sok pénzünk. Egyszer aztán megláttam a szomszéd elkóborolt kiskakasát. Rögtön eszembe jutott a gyémánt félkrajcár. Hát, gondoltam, megnézem közelebbről a dolgot. Kitekertem a kakas nyakát és keresni kezdtem a gyémántot, de akkor megérkezett a szomszéd. Tudtam, hogy baj lesz, de segített a Bíró.
Most egy kicsit abbahagyom az emlékezést, mert nyílik a lakosztályom ajtaja és sétálni kell menni. A folyosón szembetalálkozom a jótevőmmel, Bíró főorvos úrral. Tanácstalanul nézeget jobbra-balra, meg mindenfele, de amikor meglát, hozzám lép és a fülembe súgja:
– Te, Picsu, nem láttad valahol a sapkámat?
2019. január, első díj
