Egyszer volt, hol nem volt… Ha felnézel az Égre, s látod a sok-sok felhőt, tudni fogod, hogy mindaz, amit most elmesélek Neked, valóban megtörtént.
Fújt, fújt a Szél, a szigorú Északi Szél. Az emberek az utcán dideregtek, kabátjukat szorosan magukra vonták, és mindannyian egy jó meleg szobára, finom forró teára vagy kakaóra vágytak, mézeskalács bódító illatával fűszerezve.
Csak egy icinke-picinke kis Jégmagocska nézett fel vágyódva az égre, ahol a magasban, Cir, a Pehelyfelhő pompázott ezüstös fényű, jégkristályokból szőtt selymes ruhájában.
Óh, ha én is ott lehetnék mellette, és nekem is lenne ilyen gyönyörű ruhám! – sóhajtotta a kis Jégmagocska, s egy könnycsepp gördült végig az arcán.
A Zord Északi Szél mintha meghallotta volna a kis Jégmagocska suttogását, ráerősített. Végigsöpört az utcán, lefújta az emberek fejéről a sapkát, megrázta a már-már alvó fák ágait, s egy röpke mozdulattal felkapta az icinke-picinke Jégmagocskát, s olyan magasra röpítette, ahová emberi szem már nemigen lát el.
Jégmagocska ázott-fázott, didergett, s védtelenül pörgött-forgott a levegőben, de nem félt, mert úgy érezte, egyre közelebb kerül Cirhez, a Pehelyfelhőhöz. Pedig addig még nagyon hosszú utat kell megtennie, ahol sok veszély leselkedik rá. Mindig csak a Napot nézte, akinek fényében Cir boldogan ragyogott.
Hirtelen azonban sötét lett. A Nap eltűnt, aranyló gömbje, mintha csak egy álom lett volna. A kis Jégmagocska nem látott semmit, megállt az Idő. Meg sem tudott mozdulni. Kum, a gomolyfelhő fogságába került. Toronyalakú, hatalmas felhőtömbök vették körül, reszketett, ahogy a tépett ruhájú boszorkányok röpködtek körülötte. Fekete szoknyájuk csak úgy lobogott, ahogy a sűrű feketeségben a kis didergőt ijesztgették. Fehér felsőjük mintha azt üzente volna: „Ha nem lennél ilyen kis gyámoltalan, még közénk is tartozhatnál!”
Az icinke-picinke Jégmagocska azonban érezte, hogy gúnyolódnak rajta, s ez nagyon fájdalmas volt.
– Méghogy Cirhez akarsz menni? Soha nem ér oda egy ilyen magadfajta!
– Azt hiszed, vár ott valaki rád? Minden csupa fehér és nagyon unalmas!
– Maradj velünk, tőlünk mindenki retteg, és ez olyan mulatságos! – kiáltották a boszorkányok, s egyre jobban körbefogták a riadt kis utazót.
– Elég legyen már! – termett ott hirtelen az Északi Szél, egy hatalmasat fújt, és a gonosz boszorkányok szerteszaladtak. Ám ahogy odarepült, olyan hirtelen el is tűnt, s a kis csavargó ismét magára maradt.
– Lehet, hogy kár volt elhagyni a Földet, és valóban nem jutok el Cirhez, és soha nem lesz olyan szép ruhám – sóhajtotta.
Szomorúsága azonban hamar elszállt. Egy könnyű fuvallat felkapta, s pörgött, forgott a levegőben. Ismét látta a Nap aranyló gömbjét, s ha messziről is, de nem elérhetetlennek tűnő távolból Cir hívogató ezüstös csillogását vélte felfedezni.
„Akármilyen messzeségben is tündököl, mindenféleképpen eljutok oda!” – döntötte el határozottan, s engedte, hogy a finom szellő – aki talán a Keleti vagy a Nyugati Szél volt, bevallom, nem is tudom – repítette egyre feljebb és feljebb. Már el is felejtette a gonosz boszorkányokat, amikor a Nap fénye elhomályosodott, s mintha csak egy homályos üvegen keresztül látta volna Cirt, a Pehelyfelhőt.
– No, már megint mi fog történni? – boszszankodott, de a boszorkányoktól történt szabadulása magabiztossá tette. – Nem félek senkitől és semmitől – kiáltotta!
Hirtelen megannyi apró, ezüstös és fehér ruhácskában táncoló, kacagó vidám csapat vette körül.
– Gyere velünk táncolni, énekelni! – kiáltották egymás szavába vágva, s kedvesen belekapaszkodtak a csodálkozó kis vándorba.
– Kik vagytok? – kérdezte a kis Jégmagocska, mert a kíváncsiság nagyon furdalta az oldalát, hogy kik ezek a kedves idegenek.
– Hópihék és esőcseppek vagyunk – válaszolták csilingelőn nevetgélve. – Hát nem ismersz meg minket? Mindannyian, így te is, Nimbó felhőországában lakunk. Vagy te máshonnan jöttél?
A kis Jégmagocska megcsóválta a fejét és azt mondta:
– Én nagyon messziről jöttem, nem tartozhatok közétek, nekem nincs ilyen szép csipkeruhám, mint nektek.
No, mert azt el is felejtettem mondani, hogy a kis Jégmagocska körül táncoló hópelyhek gyönyörű fehér csipkeruhát viseltek. Hatalmas kacagás volt a válasz:
– Nézz már tükörbe! – kiáltotta az egyik hópehely, s egy könnyed mozdulattal a mellette táncoló esőcseppet a kis Jégmagocska elé pördítette.
A kis vándornak szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Észre sem vette, hogy a hosszú út alatt, amíg a szelek szárnyán idáig érkezett, ködből és párából az Északi Szél gondoskodásával csodálatos ruhát horgolt rá az Idő. Szebb
volt ez a ruha, mint amilyenről valaha is álmodott. Pörgött, forgott, táncolt, kacagott, illegette magát a kis esőcsepp tükrében.
– Hópehely lettem én is! – kiáltott fel boldogan. – Nem hiába harcoltam a gonosz boszorkányokkal, dacoltam a zord idővel. Örökre itt maradok veletek, nem megyek én már sehová!
Az esőcseppek és a hópelyhek egymásra néztek csodálkozva, nemigen értették, milyen fura szerzettel ismerkedtek össze. Hiszen azt a legkisebb hópehely is tudja, hogy amikor közelít a Tél, leszállnak a Földre, hogy fehér paplannal borítsák be az alvó növényeket, hogy ne fázzanak.
– Jaj, ne huncutkodj már! – szólalt meg az egyik nagyobb hópehely.
A többiek hatalmas kacagásba kezdtek, s egyikük felkiáltott:
– Tudom már, hogy te ki vagy! Te vagy a Huncut Hópi! Ilyen mulatságosat, amit mondtál, még soha nem hallottunk!
Innen is, onnan is kiáltották: „Huncut Hópi! Huncut Hópi! Huncut Hópi!”
Huncut Hópi nagyon boldog volt. Csak táncolt, csak táncolt, és nem vette észre, hogy a többiek hirtelen egymásba kapaszkodnak, s nem hallotta, ahogy kiabálnak:
– Huncut Hópi, gyere gyorsan, jön Kumul, a zivatarfelhő! – Hiába integettek a kis hópelyhek, hiába hívogatták figyelmeztetően a kis esőcseppek a fenyegető veszélyre Huncut Hópit, ő nem figyelt rájuk.
A Zivatarfelhő nagyon mérges volt, mint általában egy zivatarfelhő. Soha semmi nem tetszett neki, s most különösen bosszantotta, hogy Huncut Hópi nem fél, nem bújik össze a többiekkel, hanem vígan ropja a táncot, dalocskákat énekelve. Előkapta hát ő is a hangszerét, s hatalmas dörgéssel és villámlással közelített a Jégmagocskából boldog hópehellyé változott Huncut Hópi felé. Sötét ruhája csak úgy lobogott a szélben, s Huncut Hópit a vihar elsodorta, nem látta a többieket. Érezte, hogy erőtlenül lefelé zuhan. Bánta már, hogy nem figyelt rájuk. Hiába volt gyönyörű ruhája, csak önmagával volt elfoglalva, s ezért elveszítette a barátait. Ahogy zuhant egyre lejjebb és lejjebb, egyszerre csak kivilágosodott az ég. A Zivatarfelhő is lecsendesedett, s Huncut Hópi meglátta maga előtt a lassan-lassan a Föld felé szállingózó új barátait.
– Várjatok meg! Várjatok! – kiabálta boldogan, s amennyire csak tudott, igyekezett a többiek után. Egy idősebb, nagyobb hópehely megfordult, s egy hosszú, fehér kristályokból horgolt sálat dobott Huncut Hópi felé segítségül, majd magához húzta a huncut, riadt kis csavargót.
– Gyere velünk – mondta jóságos mosollyal –, vár minket a Föld minden élőlénye, hogy puha takarónkkal megóvjuk a jövő évi termést. No, meg közeleg a karácsony, a télapó szánja is csak a havon tud gyorsan eljutni minden gyermekhez az ajándékokkal.
Huncut Hópi lenézett a Földre, ahol már minden fehér volt: a fák, a bokrok, a mezők, a városban a háztetők és az utcák. Akkor már tudta, hogy ide tartozik, de azt is tudta, hogy ő a Huncut Hópi, aki ezt a csodálatos kirándulást – talán egy kicsit több ésszel – jövőre is meg fogja ismételni.
2019. március, mese/kamasznovella kategória, harmadik díj
