A csillagpárna vonuló rései között bujkált a Hold. A kiserdő öreg fáján ült a bagoly és hallgatta az éjszaka neszeit. Éjszakai vándorok szólítgatták egymást az éjszaka országútján. Itt-ott tücsök ciripelt. A harmat kezdte simogatni az ébredező hajnal homlokát. Jóllakottan vonultak a denevérek a titkos odújuk felé. Az istállóban tehén kérődzött, egér cincogott a padláson. A bagoly mindezt: hallotta. A sikeres éjszakai vadászat után kényelmesen tollászkodott az öreg akácfán. Arra gondolt, hogy sietnek az évszakok és az évek. Ideje volt belibbeni a torony padlás-ablakán. Elhelyezkedett a megszokott helyén. Itt félhomály volt, akkor is, amikor fényesen tűzött a Nap. A torony úgy nézett le az alatta lévő házakra, mint kotlós a csibéire. Szellő libbentette meg a pókhálókat a gerenda mellett. Táncot jártak az emlékek a pókhálós csendben.
Abban az évben korán jött a tavasz. Emlékek osontak be a félhomályba, és idézték fel az elmúlt évek emlékeit. Hetek teltek és ballagott az idő. A berobbant meleg viharokat szült, ami után szivárvány hirdette a békét. Éjszakánként mesét mondtak a csillagok, csendből fontak bölcsőt az álmoknak az ékkövei. Ballagott az idő és a vándorok azt érezték, hogy indulni kell. Üres lett a fecskefészek. A rövidülő napok sóhajtását vélte hallani a bagoly. Becsöngettek. Diák zsivaj verte fel az iskolaudvar csendjét. Zorddá és ellenségessé vált a torony. A valóság könnyei gördültek le az egyedüllét perceire. Azon az őszön veszítette el párját. Beborult az ég, fájdalom és köd járta át a padlás minden szegletét. A félhomályból kiléptek a fénylő évek igaz meséi.
Ekkor kondult meg együttérzően a harang.
