Fú, nem is tudom hogy indult el ez bennem. Talán a kor, a sajátom meg az engem körülvevő volt a ludas. Pont úgy, ahogy egy unalomig ismert dalszövegben egyszer csak meghallja az ember a mondanivalót (számtalanszor járok így mostanában, bekapcsolom a rádiót és elkezdem énekelni az előadóval a slágert, amit ismerek 10-20-30… jaj, 40 éve akár, aztán hopp… megértem, hogy miről is éneklek. Addig is tudtam a szöveget, de nem integráltam. Vagy csak diktálta az agyam a megfelelő sort, de nem éreztem át. Vagy nem volt aktualitása, persze az is lehet.) Hát így jártam én azzal a sorral is, amikor megláttam egy plakáton: és még sokan mások. Hogy oké, nem mindenkiben van igény arra, hogy kiemelt betű legyen, több embert ismerek, aki imádja a szürke eminenciás létét és nem cserélné fel a reflektorra. Optimális esetben mindenki főszereplő valaki életében, ünnepnap és pótolhatatlan csoda. De mi van, ha nem?
Hívhatjuk életközépi válságnak az állapotomat, amikor ugye elkezdődik a mérlegre pakolászás, ki vagyok én? mit tettem eddig? kinek vagyok fontos? jaj, a gyerek válik le egy csomóan meg el, meg hogy hagytam-e nyomot a világban…Szóval hívhatnánk, csak itt épp nem az én jelentőségem került a fókuszomba, de nem ám! Hanem a színházi háttérmunkákat végző emberek mondjuk, ha már erre fűztem fel ezt a dolgot. Vagy a pékek, buszvezetők, takarítók, csemegepultosok, utcaseprők, irodisták, szociális munkások… és a sor végtelen. Akik nélkül nem lenne senki az első sorban, ezres betűmérettel. És hát óhatatlanul jött a szokásos mániám, hogy persze, a balansz úgy van meg, ha a pincér és a szobalány is lehet vendég valahol, ahol őt szolgálják ki.
Van egy kliensem, aki dolgozik – sok dolgozó kliensem van, nem ez a lényeg most – és tudja, felmérte, hogy a keresetéből esélye nem lenne bérelni még egy szobát sem. Ezért aztán időről-időre eltűnik egy hosszú hétvégére. Olyankor kivesz egy szobát egy olcsóbb szállodában, olyan ételt eszik, amit maga választhat és nem kell róla letépni a fóliát, megiszik rá egy pofa sört és azt mondja, embernek érzi magát. 2-3 havonta legalább egy hétvégét. És akkor jött a többi gondolatom megállíthatatlanul, hogy de mi van azokkal, akik ezt nem tehetik meg? Akik nem hiányoznak senkinek, nem tűnik fel, ha eltűnnek, a kórházakban fekvő név nélküli emberek, akiknél nem volt irat és nem hiányoznak senkinek, az „ismeretlen katonák”. Biztos, hogy adtak valamit ők is valaha a nagy közösbe. Nem kell és nem is lehet mindenkit szeretni, ezzel is tisztában vagyok. Én sem szeretek mindenkit és engem sem szeret mindenki és ezek szerencsés esetben kölcsönös mutatványok, nincs vele cécó, nem keresem a társaságukat, ők sem az enyémet, slussz. De mindig igyekszem arra gondolni, hogy a létezése ezeknek az embereknek attól ajándék valakinek, hogy nekem büntetésnek tűnik. Ez olyan, mint ha valaki meglepne egy koncertjeggyel, amit ő imád és feltételezi, hogy akkor én is. Most direkt nem írok olyan előadókat, akiknek nem bírnám végignézni a produkcióját, de vannak szép számmal. Másnak meg az a nap, az év csúcspontja, ha láthatja-hallhatja.
Hallgattam a rádiót, benne sok olyan dallal, aminek a szövegét 10-20-30 – igen, 40 éve fújom. És megszólalt az LGT Neked írom a dalt. Jé, gondoltam… Hát pont erről énekelnek, a még sokan másokról, csak eddig nem hallottam meg.
Én azt kívánom, hogy mindenki legyen valahol valakinek a legnagyobb betűméret a legfontosabb plakáton. Mert számítani valakinek, annál fontosabb nincs a világon. Persze, magunknak számítani, az sem elvetendő, sőt. De egy biztos: leradírozni bárkit is, senkinek nincs joga.
Szép napokat és sok boldog órát a fontosakkal, szeretettel:
Nuszer Mirjam
