A rossz döntések miatti keserv,
a hitelbe kapott kávék öröme,
a befejezetlen tervek izzadságszaga,
a régmúlt dicsőségeinek rögeszméi, –
mind itt sétálnak mellettem az utcákon.
Egy nevetés a távolból:
még tán nevethetek magam is.
Sírás valamelyik felszámolás alatti albérletből:
gyomorszorítóan ismerős.
Kézenfogva andalgó párok:
milyen rég közömbös látkép…
Magányos ember sörrel a padon:
tükör, amit szilánkokra szeretnék törni.
Éhségtől nyüszítő kutya követ,
de nincs nálam jó szónál több,
csapzott macska ugrik ki a kukából,
visszanéz, nem bántom, látja,– és lelassít.
Megyek, mert az álmatlanság
perpetuum mobile.
Megyek, holott ismerem utam
elejét és végét.
Ez nem az a költészet, amit anno kiterveltem,
ezek a versek csupán csak pillanatképek.
Nem éri meg túl őszintének lenni sem,
egyszerűen így tisztességes.
Újjászületnék, ha tudnám a titkot,
„a titok mindenkiben ott van”, – meglehet,
egyszer meglelem, addig koptatom a járdákat,
hátha belébotlok
magamon kívül is
valamelyik zsákutcából,
hátramenetben.
2022 augusztus, második díj
