(jóságom története)
Behunyt szemmel várom a buszt. Arcom teljesen felforrósodik, bőröm kitágult pórusai mohón szívják a nap erősödő sugarait. A tavasz illatai: mézes akác, a környék gőzölgő földszaga. Frissen roppanó kenyérhéj, valaki épp kilép a sarki boltból. Aztán kinyitom a szemem, egy alak kuporog távolabb egy kényelmetlen padon. Fekete szövetkabát, kopott és foltos. Elnyűtt sportcipő, szemöldökre húzott sapka, ami bár divatos volt hajdan, most csak zsíros rongy a férfi fején. A járókelők szem-forgatva suhannak el mellette. Iszákos és semmirekellő, miért nem megy inkább dolgozni? – gondolják könyörtelenül, pedig szívszorító, ahogy gubbaszt reménytelenül. Talán egy balsikerű válás, vagy épp a kevéske rokkantjáradékból nem futja albérletre. Előszőr sokágyas szálló, aztán meglopják, verekedés, és kitiltják örökre. Most meg itt ül a buszmegálló üvegkalitkájában, és vár valamit, ami talán soha nem jön el.
Gyanakodva rám néz, talán túl régóta bámulom. Együttérzőn elmosolyodom, gondosan ügyelve arra, nehogy szánakozó fintorrá gyűrődjön az arcom. Aztán befut a busz. Gyorsan lekapom a hátizsákom és belekotrok a zsebébe, emlékszem a tegnap visszakaptam egy százforintost az éjjelnappaliban. Ellenálhatatlan melegség önt el, és hevesen dobogó szívvel megpördülök, de már nincs a padon senki, és a busz is berregni kezd, így csalódottan felkapaszkodok rá. Fénylő pornyalábok között vágok utat magamnak, hátulra igyekszem, mert ott jó a kilátás. Reménykedem, hátha észreveszem majd a férfit, látnom kell, ahogy egyre zsugorodva lépdel az út túloldalán, akár egy film záró képsorain. Jóságom megnyugtató ábrándja csikorgó zökkenéssel szertefoszlik, amikor a széles panorámaablakon át csak a napfényben vibráló kirakatokat látom, miközben a kapaszkodót markolászva otromba szag csapja meg az orrom. Először nem is tudom mit érzek, valami pállott és rothadót, ami savanyúan mar és fullaszt. Kavargó gyomorral nézek körbe. Az ablak mellett a fekete alak gubbaszt, vicsorogva eltakarom az arcom. Szerencsére épp nyílik az ajtó, gyorsan leugrom hát a járműről. Végül is csak egy megálló a metróig.
Felhő takarja a napot, megborzongom. Kapkodva szedem a lábam, szinte félresöpröm a járókelőket, de a fertelmes bűz még mindig ott terjeng az orromban. Átkozott hajléktalan, miért nem mosdik meg? Tudtommal vannak fürdők, talán még új ruhát is kaphat, miért kell hát úgy élni, mint valami állat?! Lerohanok a lépcsőn, türelmetlenül arrébb lökök egy kisiskolást, szeretnék mielőbb a szerelvényhez érni. A kezem ökölbe szorul, miközben a hajléktalanon jár az eszem, hiszen gondolhattam volna, hogy a buszra vár. És még az aprót sem tudtam neki odaadni!
