Gondolatokkal tele fejem, ahogy megyek az utcán. Egy borozó mellett haladok el. Az ajtó mellett egy ember. Talán álmos, azért pihent le közvetlen a bejárat mellé. Kezében üveg, szájához emeli és kortyint belőle. Most látom, hogy csak hányni jár belé a lélekmelegítő. Közben azt motyogja.
– Én a bort tisztán szeretem, a sört meg piszkosul.
Gondolataimat elvetem, és hozzáfordulok.
– Mikor iszik és mit?
– Ha bánatom van, rövidet, ha örömöm van, bort, ha szomjas vagyok sört. – jött a válasz.
– És vizet? – kérdem kajánul.
– Ha nincs pénzem.
Tovább kérdezem.
– Nem fél az alkoholmérgezéstől?
– Nem iszom mérgezett alkoholt. Inkább igyál te is. Az alkohol is oltja a szomjat.
Kedvet kaptam.
– Na jó bemegyek.
Belépek és körbenézek. Szimpatikus helynek látszik. Odalépek a pulthoz.
– Egy alkoholmentes sört kérnék. – Na ez volt az a pillanat, amikor valaki jetit lát. Az asztalnál ülők is elhallgattak. A pult másik oldalán lévő szimpatikus hölgy visszakérdezett.
– Kocsmában?
– Miért tud valami mást ajánlani?
– Jó, akkor lesz két sör, a másik az alkalmi ismerősömnek, itt a bejáratnál.
– Ja a Józsi, neki mindegy, hogy mi.
Míg várok, nézem a lányt. Szolid, de ugyanakkor vad. Széparcú, fekete, vállig érő haj, ápolt kéz. Ettől eltérő a stílusa. Tüskés, de lehet, hogy én vagyok érzékeny. El is ment a kedvem az egésztől. Oda adom Józsinak, és húznék tovább. Van elég gondom, nem hiányzik másé.
– Te?
– Én?
– Mit keresel itt. Csóró vagy, de nem züllött. – mondta. Miért vagy itt? Máshol nincs szükség rád?
– Talán nem annyira.
– Hogy az isten ne rogyassza rád az eget. Fuss még egy kört és érezd át az otthoni varázslat édes homályát. Neked nem velem kéne beszélgetned.
Hirtelen ért ez a kinyilatkoztatás. Olyan soknak érzem saját gondjaimat. Keresem a megoldást. Miért van, hogy én nem tudom dolgaimat rendbe szedni, egy alkoholos állapotú ember meg tudja az egyik járható utat? Hirtelen témát váltok.
– Hisz Istenben?
– Minek? Nem ad biztos tippeket. Saját életemhez nekem kell húzni lapot. Nézz rám? Mit látsz? Egy lezüllött egyént. Megjegyzem két diplomást. Hosszú utat kellett megtennem, míg idáig jutottam. Neked mi a végzettséged?
– Nyomdász.
– Na akkor Te soká fogsz eljutni az én szintemre. Szomjazom, tehát iszom. – Kortyolt és megpróbált felállni. Sikerült neki. Rögtön éreztem, hogy alig áll a lábamon.
– Amikor kétségbe vagyok esve, mindig van egy egység. Úgy értem, hogy egy vendéglátóipari egység. Na, hozz egy stampedli papramorgót.
– Mit?
– Egy páleszt.
Miután látta, hogy még mindig nem értem, legyintő kézmozdulattal megint megszólalt.
– Egy fél cseresznyét.
– Az még létezik?
– Nem, de hozzad.
– Megyek. – Az ajtó felé néztem, de utolért egy hang.
– Mi vagy te? Egy riporter? Választ majd a pia után.
– Jó hozom.
Mentem, mert eszembe jutott a pultos lány. Beléptem, de egy vidám fiatalember szegezte nekem a kérdést.
– Mi lenne a kívánsága?
Megmondtam neki, bár agyam rejtett zugában a műszakváltás sötét értelme rajzolódott ki. Míg ezen agyaltam, a kikért alkohol rám eső részét azonnal lenyeltem. A másik poharat megfogtam és vittem ki Józsinak. Már várt. Szemével követte minden mozdulatom. Minden hátsó gondolat nélkül megkérdeztem.
– Csak barátilag stírölsz engem?
Felnevetett.
– Én a tiszta szerelmet szeretem. Továbbra is azt figyelem, hogy Te hogy kerülsz ide? Válaszolj őszintén, tudom, hogy csak a fele igaz. Bár, tudom, hogy a negyedét mondod el.
– Nagyon ráéreztél. Jánusz-arcot láthatsz rajtam.
– Nekem inkább deszperádó. Tettesd magad álomlénnyé és éld a világod.
Már folytatni akartam, mikor egy oldallépcsőn megjelent álmaim hölgye. Fent láttam, de most közeledett felém. Már majdnem elért hozzám, mikor Józsi felé fordult, és azt mondta.
– Szervusz apa, majd holnap találkozunk.
Arcomon a meglepetés többszörösen lerakódott. Mire felocsúdtam, a lány eltűnt. Józsi felé fordultam. A pia tompította agyam, szólni nem tudtam. Józsi beszélt helyettem.
– Szerelem nélkül nincs szeretet, de a szeretet nem hoz igazi szerelmet.
Megszólaltam.
– Ember miről beszélsz? Nem értelek.
– A meg nem értés hozza az igaz megértést! Ha igazán értesz valakit, nem kell megértened, hogy mi az, amit érteni kell.
Arcomra kiütközött a meglepődés éles értelme. Már éppen mondani akartam valamit, amikor váratlanul szemerkélni kezdett. Az öreg összehúzta kabátját, és nagyot húzott a mellette lévő üvegből. Bőrömön éreztem az eső hűs leheletét. Ideje lelépnem – gondoltam – és viszláti kezet nyújtottam Józsi felé.
– Hát akkor minden jót és a legközelebbi hellót.
Láttam, hogy valamit akar még mondani, de már sejtette, hogy a beszélgetésünk ideje lejárt. Belenéztem a szemébe. Megszólalt.
– Nem ittad meg a sörödet. – mondta és a földre letett üvegre mutatott. Felvettem, meghúztam az üveg sört, közben az öreg tovább motyogott.
„De kinek mondanám,
ha mondanám,
nem mondom,
kinek is mondanám”
Ránéztem. A szeme csillogott, látszott rajta, hogy nem értem.
– Kányádi – mondta, és kajánul mosolyogni kezdett.
Tudta, hogy most olyat mondott, amiről nekem halvány lila fogalmam se volt.
– Most már tényleg megyek. – megittam a maradék söröm és baráti jobbomat nyújtottam felé. Jattoltunk és nekivágtam a hazafelé menő útnak. Még hallottam elmenőben.
– A legigazabb magyar.
De nekem Ady, Petőfi és József Attila jutott eszembe, s talán, mert nem figyeltem a határon kívüli költőkre. Nem emlékszem rá, hogy tanítottak tőle valamit gyerekkoromban. A lábam vitt hazafelé, nem is éreztem az idő múlását.
Este lefekvéskor is a kisöreg járt az eszembe. Milyen értékek süllyednek el az élet mocskos csatornájában. Hol maradnak el az igazán érdemes írók, költők és azok, akik fél életüket azzal töltik, hogy saját magukba szívják a leírt dolgokat. Eltűnnek, és a lepusztulásuk határán próbálnak átadni valamit másnak. Menteni a menthetőt.
Talán találkozom majd egy kulturáltabb helyen egy másik „Józsival”, akivel egy dobozos üdítő mellett ugyanígy eszmét lehet cserélni, és értelmesen elbeszélgetni. Komoly dolgokról.
Szerettem volna, ha ez egy kitalált esemény lett volna, de az élet szülte. Az élet a legbonyolultabb. Szereti az igaz, nyílt világot.
