Igyekszem mindig az itt és mostot írni, még akkor is, ha tudom, bizonyos szempontból rég aktualitását veszti a mondandóm, mire ezek a sorok nyomdába kerülnek. De persze, hogy lenne valaha is idejétmúlt információ, hogy azon szerencsés emberek közé tartozom, akik ennél a két ünnepnél középen vannak? És persze rettegek és könyörgök egy felsőbb erőhöz, hogy ez a közbülsőség tartson ki még nagyon sokáig. Hogy én is mondhassam anyák napján és nekem is mondhassák még és gyereknapon kényeztethessek és legyek én is a gyerek még.
Persze igyekszem az itt és mostot élni is, de kevés nehezebb dolgom akadt az életben. Nem szorongani a múlton és nem félni a jövőtől… sok év terápia van abban, hogy néha sikerüljön. Így vagyok bekódolva, még ha tudom is, hogy a legnagyobb hülyeség. Nekem az anyaság valahogy mindig az istenhithez volt hasonló. Nem, nem a sajátom, hanem úgy általában. Az a mindent felülíró biztos hit, a krízishelyzetekben a gyeplőt átengedő bizalom, mert ők majd megoldják, mert ők tudják… Hogy megvéd a bajban és sebet gyógyít. Teremtősors. Felnőni talán azt jelenti, hogy elengedem ezt a fajta felelősség-átruházást és beleállok a dolgaimba én magam. De a legfelszabadítóbb és legmegrázóbb felismeréseim egyike az volt, amikor az anyámnak megengedtem, hogy tévedő, gyarló, útkereső ember legyen. Megrázott, mert eltűnt valami, ami azt hittem, hogy megfellebbezhetetlen. Hogy egy atombiztos sorvezetőm van. És felszabadító volt, mert rájöttem, hogy én is lehetek ember az anyaságomban, nem kell megfelelni egy ikonosztáznak, amit sosem vártak, csak épp ilyen az emberi természet, hogy a gyermekiről már ne is beszéljek.
Pár napja álltam a konyhában és ebédet főztem, indiait, mert azt kért a fiam. Szerette volna, ha azt kóstolja meg először a szerelme, aki aznap jött hozzánk , akkor ismertem meg. És ott állt egy csuda jóképű, ragyogó szemű fiatal férfi – a fiam, mellette egy gyönyörű, imádnivaló lány, kezében csokorral. És rájöttem, hogy Úristen, én vagyok a „mama”, akihez jött most. Megérkezett akkor az itt és most és nagyon őszintén, sírni tudtam volna, de a boldogságtól, mert azt éreztem, valami nagyon jó van most velünk, a dolgok rendben vannak és ez a nap mekkora ajándék. Nem akartam Istennek tűnni egy percig sem. Azért azon kicsit izgultam, hogy az indiai isteni legyen. 😊
Szóval két ünnep között vagyok most. És az életem közepén. Nincsenek épp nagy események, igyekszem tartani a viszonylagos rendet kint és bent. És közben rengeteg olyan emberrel találkozom, akiknek az anya és a gyerek szavak csak keserűséget hoznak. Akik elvesztették a hitüket vagy tán sosem volt. Fura dolog szocmunkásnak lenni. A kliensektől nem egyszer kapom meg, hogy a „lányom lehetne”. Ez néha elérzékenyülős, másszor lefitymáló mondat. És vannak azok, akiknek a gondozónők jelentették az anyát, sokadmagukkal osztoztak rajtuk és akiknek az intézmény biztonsága az otthon és az ügyeletes szakember a szülő. Néha tehát anyai energiák kellenek oda is. Ott sem tudom megmásítani a múltat és csekély ígéretem lehet csak a jövőre nézvést. És Mindenható sem lehetek, tán csak hathatok, ha nem is mindenre, de az aktuális pillanatra igen Az itt és most maradt.
Legyenek jól, a nyár is megérkezett végre. Kívánok rengeteg fantasztikus itt és mostot!
Szeretettel,
Nuszer Mirjam
