A Fedél Nélkül utcalap szerkesztősége úgy gondolta, megkérdez néhány hajléktalan és otthonnal rendelkező embert, miképpen hatott az életére a korona járvány. Megnyugtatásként jelzem, hogy az Open Society Foundation jóvoltából kb. 5000 tesztet végeztek el a budapesti hajléktalan emberek és szociális munkások körében, melyből kiderült, alig pár intézménybe tudott behatolni a vírus, és ott is csupán elvétve voltak pozitívak a tesztek.
Ez meglepően jó hír az egészségügyileg és szociálisan igencsak veszélyeztetett réteg szempontjából, de nézzük csak a koronavírus és az ellene hozott szankciók egyénekre gyakorolt hatását. A teljes szerkesztőség éppen Barcelonában lett volna tapasztalatcserén, mikor ennek a rovatnak az ötlete megszületett.
A szerkesztőség
Egy exhajléktalan
1994. július 11-től élveztem 23 éven keresztül a hajléktalan-ellátás szolgálatait. Ezután próbálkoztam csak a budapesti szobabérletekkel, de egy éven keresztül egyikből a másikba menekültem, mire 2018-ban ráleltem a jelenlegi lakhatásomra. Ez is csak egy szoba, de erkéllyel és normális körülményekkel és fenntartási hozzájárulással.
Lakhatásom fenntartásához egy társadalmi érzékenyítő program, az „Első Kézből a Hajléktalanságról” – EKH – kitalálása, elindítása és koordinálása segít hozzá. Ezenfelül a Cím nélkül / hajlék-kaland-játék darabban is szerepelek, amiért egészen jó gázsit kapok. A fix közmunkás jövedelmem pedig majdnem eléri az 55.000 forintot.
Azonban március 4-én volt az utolsó EKH előadásunk és csupán ebben a hónapban négy Cím nélkül színielőadás maradt el, ami 100 ezer forint veszteséget jelentett, így május közepére elfogyott az összes megtakarított pénzem. Ebből látszik, hogy a közmunkás bérem ugyan fedezi a lakhatásomat, de 2 héten belül éhen halnék.
A kijárási szankciók kezdetén hiába kerestem maszkot és gumikesztyűt a patikákban, azt még egy hónapig nem lehetett kapni. Végül úgy jutottam ezekhez, hogy egy barátom felhívta a figyelmemet a józsefvárosi önkéntes zöld hívószámra és egy kerékpáros önkéntes hozott házilag varrt maszkot. A Fedél Nélkül Szerkesztőségbe sem mehettem be a korom – 60 elmúltam – valamint tüdő- és szívbetegségeim miatt, csupán a szobámból dolgozhattam online.
A szerkesztőségben a karantén óta mindössze kétszer voltam. Mindkét alkalommal kaptam tartós élelmiszer támogatást és a második alkalommal engem is megszűrtek, aminek az eredménye negatív lett. Nekem aktivista és előadói tevékenységeim folytán széleskörű társadalmi kapcsolataim vannak, ami sajnos egyáltalán nem jellemző a hajléktalan emberek többségére. Aktivista társam és a színházi rendezőm is hozott már élelmiszer csomagot, több barátom is felajánlotta anyagi támogatását, de a szerkesztőségtől is kaphatok segítséget. A lakótársammal – a tulaj édesanyja – is megosztjuk az adományba kapott élelmiszert. Sajnos a laptopom hiányosságai miatt több online értekezletről is lemaradtam.
Bezártságomnak azonban előnyei is vannak. Kétszer annyit tudok gimnasztikázni, mint eddig. Már nemcsak a komputerem mellett dohányzom, hanem kimegyek az erkélyre délelőtt és a lengőfolyosóra délután a napra. Több időm van az űrhajózás kutatására is. Elkezdtem a lakótársam irányításával főzni tanulni, hogy ne csak a híres rántottámat tudjam elkészíteni.
A leginnovatívabb életelemem azonban a kertészkedés lett. Május 15-én kibújt az első három paprika palántám. Most is ezek fejlődését követem. Remélem, másoknak is kialakult hasonlóan új, hasznos elfoglaltsága a bezártság ilyen hosszú időszakában.
Balog Gyula alkoholista, exhajléktalan, aktivista, előadó, színész
a KoroNapló rovat szerkesztője
13 évesen
Mindaddig, amíg be nem ütött a Covid-19, zökkenőmentesen zajlott (4 testvéremmel, szüleimmel) az élet. Mindannyian a Várba jártunk iskolába, később továbbmentünk erősebb iskolákba. Apukámnak biztos jövedelme van matektanárként ahhoz, hogy eltartsa az öt éhes szájat. Még mielőtt igazán megérkezett volna a vírus, szüleinkkel, akik felismerték a veszélyt, és két unokatesó-családdal leköltöztünk Révfülöpre, közös nagyszüleink nyaralójába, határozatlan időre.
Vidéken nem igazán működött az online tanulás, mert kevés okoseszköz állt rendelkezésünkre. Később ez a probléma megoldódott néhány tabletnek köszönhetően. Így, hogy mindenkinek volt min tanulnia, valamelyest beindult a tanulás, de szerintem sokkal nehezebb otthon, mert nem igazán tudja elmagyarázni a tanár az anyagot, és ami feladatokat küldenek, az sokszor több időbe telik, mint 45 perc. Gépen tanultunk, játszottunk, ami kicsit több lett, mint amikor iskolába jártunk volna. Volt egy hatalmas kert, ahova felállítottuk a kosárpalánkot, de olykor a röpiháló is felkerült. A vásárlásokat a felnőttek intézték, főzték az ebédet, viszont ahol a gyerekek tudtak, a szülők kérésére besegítettek, ennek köszönhetően megtanultam bepakolni a mosogatógépbe, felsöpörni a teraszt. Apukánk nagyon sokat segített mindenkinek a tanulásban, ezért nagy veszteség volt, amikor hazament érettségiztetni Budapestre. Ő volt az, aki a rendet fenntartotta, mert amint elment, mindenkit hidegen hagyott, hogy segítenie kéne, és mindenki sokkal többet gépezett, mint amennyit lehetett volna. Ezért aztán május közepén szüleink úgy döntöttek, hogy hazajövünk.
Mindenki attól fél, hogy itthon a játszótársak nélkül sokkal nehezebb lesz az együttműködés, mint a kertes házban. Hátránya, hogy tényleg nagyon rosszul viseljük a bezártságot, viszont a papa újra tud segíteni az iskolai feladatokban.
Az egyik közösségem, a sportegyesületem teljesen megváltozott: úgy működött a karantén idején, hogy az edző kiküldött egy edzéstervet, amit otthon mindenki csinálgatott, és le kellett írni, hogy mennyit mozogtunk a héten, azt elküldeni az edzőnek, aki ezért kapta a fizetését. A másik egy Regnum Marianum nevezetű katolikus közösség, ami abból áll, hogy heti egyszer találkozunk mindig máshol, egy vacsora és egy ima után különböző témákról beszélünk. Ezzel a csapattal még Zoom-on szoktunk beszélgetni, de ez se olyan, mint a régi.
Ez a vírus néhány hónapra mindenkinek megváltoztatta az életét, nekem is. Lehet, hogy még inkább megpróbálunk visszamenni a bélatelepi nyaralóba, ha nem bírjuk ki itthon, de lehet, hogy nem, ebben a helyzetben nem lehet tudni. Apukám mondta még Révfülöpön: „Miért azt tervezgetjük, hogy mi lesz egy-két hét múlva, ha azt sem tudjuk, mi lesz holnap”.
Benő, 2020.05.19
Egy otthon maradt 75 éves hölgy
Szerencsés vagyok, mert egész hosszú életemben tanulhattam, dolgozhattam és olyan fűtött lakásban élhettem, aminek terasza van, a társasháznak pedig kertje. Ezeket tudtam élvezni most is, az elmúlt hetekben, amikor mint időskorút féltett és óvott a lányom attól, hogy emberekkel találkozzak a veszélyhelyzet alatt. Egy házban, de külön lakásban élünk, ő rám való tekintettel március elejétől az önkéntes karantént választotta, otthonról dolgozott. A mindenféle „kütyük” segítségével tartott kapcsolatot a külvilággal, ezekkel viszont reggeltől estig a karantén miatt segítséget kérő emberek kéréseinek teljesítését szervezte. Az én dolgom az volt, hogy az általa vásároltakból főzzek, süssek magunknak heteken át. Nem mondom, hogy ez nem lett volna unalmas, ha ki nem találjuk, hogy olyan ételeket is készítsek, amit még eddig soha. Ilyen volt például a sült csirkeszárny. Fiatalabb koromban a csirke szárnyát, mint anya, azért ettem, hogy a család többi tagja kaphassa a csirke nemesebb részeit. És most, mint megtudtam, ez a fiatalok egyik kedvenc csemegéje! És sikerült is egy jó recept segítségével finom ebédet rittyenteni ebből is.
Hamar elszaladtak a bezártság hetei, amiből időnként kitörtem azzal az ürüggyel, hogy a kutyát meg kell sétáltatni. A lányom furfangja segítségével ezt olyan tökélyre fejlesztette, hogy a vége felé inkább engem sétáltatott, mint a kutyát, olyan helyekre és időpontokban mentünk, hogy az megfeleljen minden hivatalos követelménynek, a lehető legkevesebb emberrel ütközzünk, viszont mindhárman élvezzük.
A Fedél Nélkül című lapnak rendszeres olvasója vagyok. Vagy egy kedves terjesztőtől ajándékba megkapom, vagy ha nem találkozunk, mástól veszem meg az aktuális lapszámot. Most, hogy betartottam a ránk kirótt szabályokat és otthon maradtam, nincs módom személyesen találkozni a terjesztőkkel. Ezért az adjukössze.hu közvetítésével havi rendszerességgel utalok pénzt a Fedél Nélkül szerkesztőségének és online olvasom.
Anna, 2020.05.20.
Utcáról albérletbe
Csurika Mária vagyok, 48 éves. Vidékről menekültem a fővárosba fiammal. Sok rosszat megéltünk, hiszen laktunk utcán, pincében, olyan „albérletben”, ahol vagy 12 fok volt télen, WC tusoló az udvaron, vagy olyanban, ahol a szennyvíz jött föl s mindezt drága pénzért. De soha nem gondoltam, hogy ez a mostani helyzet is megtörténhet, hogy ki se mehetünk a lakásból s ráadásul maszkban kell boltba is menni. Tavaly szerencsésen megnyertem egy pályázatot, így egy kb. 35 m2-es lakást bérelek, immár egyedül, se alkoholista tulajdonos, se sok szobatárs, csak én, hiszen fiam már külön él pár éve. Októberben kaptam egy nagyon jó munka ajánlatot, irodákat kell takarítani egy nagyon nagy irodaházban. Volt akkor épp 3 munkahelyem, az egyiket lecseréltem, gondoltam az belefér négy órába. Aztán az egyik munkahelyem megszűnt, így kértem a főnököt hogy nyolc órában dolgozhassak. Február elsejével sikerült elérni, addigra pont a másik munka is átalakult, és így egy helyen megkerestem azt a bért, amire szükségem van s örülök, hogy itt dolgozhatok. Nem kell több órát utazni egyik munkahelyről a másikra. ,,Sajnos” március óta, mióta vírus s tilalmak vannak, a munkánk nem csökkent, sőt több lett, hiszen mindent fertőtleníteni is kell, még az ügyfélteret is. A kolléganők is többször mennek a WC-ket fertőtleníteni, és most még gyerekfelügyelet is lesz és így az ő külön termüket is naponta többször kell fertőtleníteni. És erre jött még a feketeleves. Bércsökkentés hivatalosan, új szerződés, amibe az addigi bruttó bér helyett 33.000 forinttal kevesebb szerepel. Nesze neked vírus. A munkahelyünk humánus, hiszen nagyon sok ember vesztette el a munkáját. Őket veszik fel új státuszokba, pl. hozzánk is jött pár konyhai dolgozó, szakács takarítani. De a fizetésünk nem ezért csökkent. Van, aki utcáról jött, volt, aki szállodából, de ha majd minden visszaáll ők elmennek….. Kérdés hogy visszakapjuk-e az eredeti szerződést vagy marad a személyi alapbér havi 161.000 Ft. Én szerencsés vagyok, mert se kutyám, se macskám, egy olcsó albérletben élek s van munkám, de van, akiknek sajnos ez se adatik meg.
Csurika, 2020.05.19
Mit változtatott meg a vírus?
Erről írjak, így szólt a kérés. Belegondoltam: igazából mit nem?
Most örülhettem igazán, hogy közalkalmazott (tanár) vagyok: az én állásom lesz az egyik utolsó, amelyik megszűnik. Bár a vírus a túlórákat elvitte, az alapfizetésünk legalább megmaradt.
Négy iskolás (plusz egy ovis) gyerek van a családban. Azt elég hamar el kellett engedni, hogy ők mindig mindent idejében megcsináljanak. A követelmények sem voltak mindig életszerűek, és elég nagy volt a szórás a tanároknál annak megértésében, és az ahhoz való alkalmazkodásban, hogy általános iskolás gyerekeknél a távoktatás szülői rásegítés nélkül nem megy. A szülők viszont (szerencsés esetben) dolgoznak, és ebédet is kell főzni valakinek, mert menza sincs. És persze nem volt elég a matek, magyar, töri: ugyanúgy jöttek a feladatok rajzból, énekből, technikából, testnevelésből. Aztán hamar bejelentkezett a szolfézstanár, a fuvolatanár, a hegedűtanár és a röplabdaedző is, és nekik is mind remek ötleteik és kéréseik voltak. Ha 48 órából állt volna egy nap, kétszer ennyi laptopunk lett volna, és a szülőknek feleennyit kellett volna dolgozniuk, akkor sem értünk volna mindennek a végére. Ezt aztán valaki elfogadta, valaki nem.
Hirtelen minden gyereknek saját digitális eszközre lett szüksége. Hetekbe telt, míg iskolai és baráti segítséggel ezt megoldottuk. Közben az a kérdés is eldőlt, hogy hány éves korban adunk okostelefont a gyerekek kezébe. Később szerettünk volna, de a vírus kikényszerítette – nem kis örömükre…
A vírus előtt sokszor hétvégén is sokfelé volt a család – most együtt reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk. Viszont a nagyszülőket két hónapig csak Skype-on láttuk, és elmaradtak a nagyon fontos „kettesben” estéink is. Az is egy eredmény, hogy nem őrültünk meg (teljesen).
A különleges helyzet viszont arra is rávett, hogy végigpörgessem a telefonkönyvemet, és sok olyan régi ismerőst megkérdezzek, „hogy vagy?”, akivel évek óta nem beszéltem. Mivel sok különóra megszűnt, aztán BKV-bérleteket sem kellett venni, az így felszabaduló összegekkel tudtunk segíteni olyanoknak, akiknek a munkájuk szűnt meg, és az online Fedél nélkült is támogattuk.
Nem volt könnyű ez a 2-3 hónap, de nem lesz könnyű visszarázódni a „normális” életbe. A gyerekek számára közel fél év telik el, mire újra iskolába kell menniük, már egészen elszoknak tőle. Sok régi rutint újra kell majd tanulni. De tudom, hogy egy szavunk sem lehet: sok más emberhez képest minket éppen csak meglegyintett a vírusnak a szele.
Koncz Levente
Hiányzik a pörgés
Azt hiszem, a koronavírus okozta karantén nagyon sok embert érintett/érint. De csak kevesen gondolnak bele, ez hogyan vetítődött ki a hajléktalan emberek amúgy is nehéz helyzetére.
Szomorú tény – média írt erről, – hogy kórházból elbocsájtott hajléktalan ember úgy vitte be a vírust a hajléktalan ellátó intézménybe, hogy a teszt – amit levettek róla – csak két nappal később igazolta vissza fertőzöttségét. Szintén szomorú, hogy súlyos rákos hajléktalan hölgyet adtak ki az ellátó rendszerbe!
Az már csak hab a tortán, hogy a karantén időszaka alatt sok ellátó intézmény volt zárva, (szállók, étkezési helyek, ügyfélszolgálatok, stb.), még nehezebbé téve az amúgy is nehéz helyzetben élő embereket.
Én magam jelenleg az öt munkaterületemből mindössze két helyen dolgozhatok. Ami pontosan azt jelenti, hogy havi bevételem nagyon megcsappant, miközben férjem munkahelye még mindig zárt, jövedelme nincs.
Hogy mivel töltöm a „szabad” időm? Nos, nekem nagyon nehéz az „otthon” tartózkodás. Pörgő emberke vagyok, eddig időhiányban szenvedtem és most rám szakadt a semmittevés.
DE mosok, mint egy mosómedve! Bepótolom elmaradásaimat, hónapos mosásaimat, a kertben, – ahol élek, füvet nyírok, bokrot vágok, és kedvenc időtöltésemmé vált, hogy varrok, kézzel, mint a hülye gyerek.
Rólam tudni kell, hogy nagyon szeretem – megfelelő helyen – a hullámos, térd feletti szoknyákat. Ezért alakítgatom át azokat a ruhákat, amiknek a szoknyái ízlésemnek megfelelőek. Szabok-varrok, hogy a koronavírus lejártával, amikor ismét meg kell jelennem valahol, emberi, csinos vén csaj legyek.
És persze sokkal több időm jut szeretett háziállataimra, a kutyáimra, akik nekünk családtagjaink.
Viszont: hiányzik a pörgés. A munka, amely régebben napi szinten kitöltötte napjaimat. Hiányoznak a barátaim, akikkel még nem találkozhatom személyesen. Hiányzik az ölelés, a baráti puszi, az egymásra mosolygás találkozáskor.
Mindeközben hálás vagyok. Vannak segítségeim, ebben a nehéz helyzetben kapok meglepő segítséget, tartós élelmiszer, vagy egyéb formában.
Csak hát nem minden hajléktalan embernek adatott meg ez a lehetőség.
Kérlek benneteket, gondoljatok a még nehezebb helyzetbe került, elesett társaimra, akiket a vírus járvány még nehezebb helyzetbe kényszerített!
Még mindig ideje van, megmutatkozhat az emberség, a szolidaritás!
VIGYÁZZUNK EGYMÁSRA!
SEGÍTSÜK A RÁSZORULÓKAT!
Köszönettel:
Lakatosné, Jutka – hajléktalan
Nevelőtanár és emberi jogi aktivista
2020. március közepén haza kellett küldenünk a kollégiumban lakó középiskolás és felnőtt, szakmát tanuló diákjainkat. Oda, ahonnan néhányuk szinte elmenekült, ahol számukra nem volt elegendő hely, nyugalom, szeretet…
A kollégiumi nevelőtanárok, mint amolyan családtagok, barátok, testvérek, pótszülők szolgálják diákjaik testi-lelki egészségét, fejlődését. Mindehhez a színes-szagos, tipikusan esti időszakban történő személyes jelenlét elengedhetetlen. Ez megszakadt. Azt tapasztalom, az intimitásnak ez a szintje pótolhatatlan az online felületeken. Kicsit betolakodónak érzem magam a diákok otthonába, amikor a szokásos esti beszélgetésekre kérem őket. Nagyon furcsa érzés.
Emberi jogi aktivistaként dolgozom az Emberi Jogi Nevelők Hálózatában. Az élő találkozásaink, iskolai projektjeink sajnos elmaradtak. Megpróbáljuk online pótolni, de ez csak gyenge utánzatnak bizonyulnak egyelőre. Engem a digitális eszközöktől való függés nagyon megvisel. Ahogyan az is elég rosszul érintett, hogy bejelentkeztem a nyolcadik kerületben két különböző helyre is segíteni bevásárlásban, fuvarozásban, de ezidáig egyik helyen sem vették igénybe a felajánlásaimat. Arra gyanakszom azért, mert hatvanon túli vagyok, vagyis a veszélyeztetett korosztályhoz tartozom. Most ennek örüljek, hogy ennyire óvnának engem? Én inkább elszomorodtam a fölöslegesség-érzés miatt…
Így aztán, amint tehetem, húzok el a fővárosból a Kisduna partján fekvő ökotanyámra bitangolni, bogarászni, buddhulni.
Kövesi Györgyi
Kiálltuk a próbát
2020 március-július
Mindenki a Covid-19/2 vírusról beszél.
Csak hallgatom a híreket, figyelem az eseményeket, és kíváncsian várom, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. A híradó arról beszél, hogy bezárnak az iskolák, hogy online oktatás lesz. Online oktatás? Teszem fel magamnak a kérdést. Vajon, hogy fogja ezt sok család véghez vinni, ahol nem- hogy internet előfizetésre, de még ételre se futja?
Mindegy, ha ez lesz, akkor ez lesz… Nálunk március 16-a amúgy is tanítás nélküli munkanap, gondoltam. És igen… Nem csak nekünk, hanem az egész világon. Az egész világon… Mi ez?!? Ez a modern kori Pestis? Ezen gondolkodtam, és megmondom őszintén, kicsit elfogott a pánik, hogy mi lesz most? Mi lesz az emberekkel, mi lesz a családommal?
Az első hét még egész jól telt, igyekeztünk nyugodtak maradni, elfogadni alkalmazkodni a helyzethez. Bele kellett tanulni az online oktatás minden fortélyába, amihez az iskola nyújtott segítséget. Ahol a családoknak nem állt rendelkezésre megfelelő eszköz, ott az iskola biztosította. Viszont jött egy sokkal nagyobb probléma, amelyet még a mai napig sem tudtam normálisan megoldani, a munkanélküliség. Hogyan fogom biztosítani gyermekeimnek, és magamnak az alapvető ellátást? Hiszen mivel az FN árusként nem sok kilátásom van arra, hogy lapot terjesszek, mivel nem csak nekem, de a sok millió embernek is megszűnt, vagy lecsökkent a munkavégzés lehetősége, így a fizetésük is semmis lett, vagy a felére, harmadára csökkent, ami ahhoz vezetett, hogy nem az FN újságot vásárolták inkább, ami nyilvánvaló, hanem az életben maradáshoz szükséges alapvető, vagy nem alapvető élelmiszereket, kézfertőtlenítőket, gumikesztyűket, és nem utolsó sorban a szájmaszkot… Bár minden nap elindultam, hogy terjesztői munkámat végezzem, sokszor több órányi álldogálás után is üres kézzel, vagy nagyon csekély összeggel tértem haza.
Mindegy, lesz ami lesz…
Kiszámoltuk a napi fejadagokat, hogy biztosan elég legyen a hónap végéig az élelmiszer. Szerencsére kaptunk élelmiszer adományt a Máltai Szeretetszolgálattól, így minden nap melegételhez jutottunk. Május közepe óta ismét van valamennyi bevétel, így az élet is könnyebb kicsit. Teltek a napok, a hetek, és egyre aggasztóbbak voltak a hírek, melyet április közepe óta már nem is hallgatok, mert úgy éreztem, hogy ez már túl sok, nem tudom feldolgozni. Sokszor úgy éreztük, hogy a bezártság megőrjít bennünket. Se levegő, se napfény, csak a tanulás, amiből aztán kijutott rendesen. Igaz, ez valamelyest elviselhetőbbé tette a mindennapos bezártságot, mert egyszerűen nem volt időnk azzal foglalkozni, hogy még mindig karantén van.
Próbáltuk a barátokkal tartani egymásban a lelket, hogy kitartás… Amikor gyermekem iskolai ebédjéért mentünk, mindig vittem magammal kislányomat, Esztert is, hogy legalább addig, abban a 20 percben levegőn legyen. Esténként, amikor üres volt a közeli park, kicsit kióvakodtunk, hogy csökkentsük a bezártságot. Nem tudom, mikor volt ilyen utoljára, hogy kijárási korlátozás, de az is nagyon brutális lehetett. Belegondoltam a háborús időszakokba, hogy ilyen lehetett a II. világháború idején is, se iskola, se étel, se szabadság. Sőt… Az még rosszabb lehetett, hiszen a sok családnak összezárva egy dohos pincében kellett töltenie a napjait, félve a bombatámadásoktól, vagy a katonák portyázásaitól…
Az élet pedig nem állt meg. Csak reméltem, hogy mi is megússzuk a vírust, hogy senki nem kapja el, és a karantén végéig együtt marad a család. Szerencsére mindenki jól van, senki nem betegedett meg, a nagyfiaim letették a vizsgáikat, Imi az érettségit, Gergő a technikusit, Eszter pedig egész jól vette az akadályokat. Igaz, már Ő is kimerült, nehezen viseli azt, hogy nincsen társas kapcsolata, de azért még Ő is kitart. Most már látjuk az alagút végét!
Hajrá emberek, hajrá Magyarország!
Halmi Aranka
