A vén Duna partját járva
Merengek a békés tájra.
Cammogva lépked mögöttem
Az idő nehéz lába.
Majd mellém érve, hogy én ne lássam,
Egy pillantást vet rám a félhomályban.
Aztán otthagy – hatalmas szárnyait kitárva.
Repüljön csak, bár tudom:
Miket én csak elképzelek,
Ő valamennyit látta.
Elsuhant. S vele a történelem minden darabkája,
És képzeletem tükréből csent szívem minden vágya.
Ha balga lennék, most sietnék utána,
De még maradok néhány gondolatra várva.
Békésen leülök a csendes víz partjára,
Lelkemet megnyugtatja halk morajlása.
Fodrain a fénynek kacér csillogása,
Mint szívemben a lángok fellobbanó tánca.
Időnként hallik lakóinak egy-egy csobbanása,
Megfáradt fák ágainak kisebb roppanása.
Majd miként az időt vitte tőlem sebes szárnya,
Úgy suhan minden apró nesz a csend fogságába.
Köröttem is megállt a szél, mintha valamit várna,
Békével takar be az égbolt csodaszép látványa.
Jó néha csak úgy lenni, s nem gondolni másra,
Hálát adni, a nagyvilágot szépnek, jónak látva.
Érezni a gondoskodást, hogy nem vagyok árva,
Elmerülni a szeretet örök forrásában.
Aztán továbbmenni ezernyi új utat bejárva,
Adni mindenütt, hol a szükség úgy kívánja.
Buzgón, örömmel élni a mában,
Haladni akkor is, ha fárad már a lábam.
Tenni a jó ügyért, harcba menni bátran.
Alkotni, míg lehet, nyomot hagyni másban.
Látni a teremtés csodáját a zsenge fűszálban,
S életre hívni a reményt minden elmúlásban.
