Ha nem levesnek főzte, János soha nem pucolta meg a krumplit, – csak jól megmosta, lesuvickolta, és héjában főzte meg. Hitte, hogy a sokféle értékes anyag így benne marad, no és persze, az sem utolsó szempont, hogy sokkal több marad, mert csak a vékony barna héjat kell utána eltávolítani róla. Ez néha magától le is jött, ha akár kézzel, finom csavaró mozdulattal nyúlt a kész krumplihoz (igaz, kissé már kihűlt állapotban, de így nem kellett villával, késsel bajlódni).
Már bőven benne voltak a nyárban, már olcsó volt az újkrumpli is, de János megkapta egy ismerőstől az áttelelt, összeaszalódott, megmaradt példányokat. Szépen lecsírázta, s hideg vízben áztatta egy ideig. Ez utóbbi ugyan nem bizonyult valamilyen sikeres vállalkozásnak, nem úgy, mint a megfonnyadt retek, – az ugyanis kisimult, felfrissült, ress lett újra a hideg vizes áztatástól. Nem gond.
Mint ahogy az sem baj, hogy – emlékezett vissza a tanulmányaira – az öreg növény minden létező életerejét átadja a csírának, – a továbbviendő létezésnek. Végül is a krumpli, az krumpli.
Szóval, megfőzte. Közben áldotta a kisközértes fickót, aki külön felhívta a figyelmét a 100 Ft-ra leárazott fűszervajra. Ebből kettőt is vett.
A kisbolt tulajdonosa sopánkodott, hogy kár volt „ezeknek a népeknek” (a mini-lakótelep lakóinak) ilyet hozatni – „ezek nem tudják, mi a jó”.
János ekkor belülről jól kihúzta magát, hogy róla, a hajléktalanról viszont feltételezi a kereskedő, hogy ő tudja, milyen is az, ha a picit belisztezett, majd hirtelen kisütött hússzeletet a tányéron, megajándékozzuk egy formásra előhűtött fűszervajdarabkával. S amikor a vaj alja finoman olvadni kezd a forró sültön, s picit már majdnem beteríti annak felületét, akkor vágni belőle és óvatosan, nehogy lecsöpögjön a mennyei fokhagymás, snidlinges vajlé, az ember ajkaihoz emeli ezt.
Hát, akkor most a krumplival fogja megcsinálni mindezt. Majd jól bemantrázza magának, hogy pulyka-medallion az, s nem krumpli Az kb. akkora is, mint a lapos szeletekre vágott főtt krumpli. Tavalyról.
