782. szám Széppróza

András vagyok, szia!

Szerző:

Örülök, hogy újra járhatok munkába, komolyan kezdtem kiborulni az elmúlt négy hónap leállása miatt. Én elfogadom, hogy energiaválság van, takarékoskodni kell, én mindig is takarékoskodtam, kevés pénzből nem is lehet mást, de ez már hosszú volt. Először hogy örültem, lehet pihenni, sokat vagyok otthon, mégis megkapom a fizetésem nagyobb részét. Hétköznap a városban, hétvégén meg az apámnál vidéken. Szeretek az apámhoz járni, lemegyek minden pénteken, de nekem már itt van az otthonom és már nagyon hiányzott a hétköznapok rutinja.

Reggel pontban hétkor felkelek, megkávézom, megmosakszom, felöltözöm, szellőztetek, közben meglocsolom a virágokat, aztán összeírom, mi hiányzik itthonról, még egyszer körbefuttatom a szemem a lakáson, aztán fogom a válltáskám, bezárom az ajtót és nekiindulok. Minden nap ugyanaz, mégis minden nap más. 

Amint kilépek a lépcsőház ajtaján, első dolgom, hogy az égre nézek. Ma azt mondom, hogy: – Kedd van, hűvös tavaszi nap, az égen az egyik felhő olyan, mintha sálat dobna a másik felhő felé. Utána lepillantok a lépcsősor melletti kis virágos kertre, amit a Mihály bácsi gondoz, aki a földszinti lakásban lakik. Kora tavasztól már minden alkalommal elmondja, amikor összefutunk, hogy csak azt lássam meg, amikor a sárga rózsa nyílik, mert az nem csak szép, de vaníliaillatú, ami egyszerűen csodálatos. Ezt egyébként mindenkinek elmondja, aki csak pár pillanatra is szóba elegyedik vele. Büszke rá, meg is értem, én majdnem tíz éve lakom a házban, tehát már kilencszer láttam és szagoltam a sárga rózsát. Először mondtam a Mihály bácsinak, hogy ez a rózsaillat, de ő ragaszkodott a vaníliához, én meg nem akartam megbántani, úgyhogy mondtam, hogy igen, kicsit hasonlít, ha jobban belegondolok, de a harmadik év környékén már én is egyetértettem, ma meg már ez nekem a vaníliaillat. Ilyen ez a megszokás. Bátor meg sosem voltam, még annyira sem, hogy mondjuk egy sálat dobjak valakinek.

Két sarokra van az egyes villamos, ha hét negyvenkor indulok, ötvenötre érek a megállóba. Mindig a baloldalon megyek, aztán át a zebrán. Másnak ez maximum nyolc perc, de nekem nehezebb a gyaloglás a bal lábam miatt, viszont így edzésben tartom magam. Hét megálló. Ilyenkor már kevesebben utaznak, le tudok ülni a baloldalon, menetiránnyal szemben. Azért így ülök, mert az emberek többsége szeret a menetirány szerint ülni, és ha azt a helyet meghagyom, akkor oda talán leül valaki. Mondjuk egy lány. Ha a menetirány szerint ülnék, akkor nem valószínű, hogy bárki is leülne velem szembe, főleg egy lány, hiszen van annyi más hely, válogathat közöttük. Ha a menetirány szerint, velem szemben ül, mondjuk egy lány, akkor a reggeli fények még a háta mögül érkeznek, és kirajzolják a kontúrjait. A részletek kevésbé látszódnak, de az arca vonala, a nyaka íve, meg a szeme fénye, az jól látható. Igaz, még hűvös van, a legtöbb lány, vagyis aki szép, aki jóillatú, az sálat hord, vastagot, aztán vékony puhát, aztán már azt sem, ebből én meg tudom mondani, hogy milyen hónap van. Ma április eleje, kedd, én tegnap óta újra dolgozom a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató csomagoló üzemben, minden nap fél kilenctől fél háromig, és ma senki sem ült le velem szembe a villamoson, se odafelé, se hazafelé. 

Minden nap eljátszom a gondolattal, hogy leül velem szembe egy lány, akinek szépek a kontúrjai, meg jó az illata, lehet vanília, és én megvárom a pillanatot, amikor összetalálkozik a tekintetünk, és megszólítom, mondjuk így: – András vagyok, szia! Ilyen még egyszer sem történt, úgyhogy nem tudom, hogyan reagálna, de mondjuk, mondhatná válaszul, hogy: – Szia! És akkor én megkérdezhetném, hogy mi a keresztneve. Ehhez csak az kellene, hogy leüljön velem szembe az a lány, nem baj, ha sálat visel, én sem akarnám, hogy megfázzon, csak legyek akkor bátor, hogy a szemem találkozzon a szemével és merjek megszólalni. Ahogy a Mihály bácsi, ő mindenkivel szóba elegyedik. Ott van neki a rózsa, arról mindenkivel tud beszélgetni. Én meg, azt mégsem mondhatom annak a lánynak, hogy ma reggel az egyik felhő sálat dobott a másik felhőnek, pedig azt mondta az egyik kollegám, hogy ez a felhős dolog tök jó csajozáshoz, de azt nem értette, hogy én nem csajozni akarok, csak szemben ülni egy lánnyal, aki olyan lenne nekem, mint a Mihály bácsinak a sárga rózsa. Azért hazafelé menet jó, hogy nem jött az a lány, mert pont felhívtak az apám miatt, hogy rosszul van. 

Volt már ilyen, remélem, most sincs nagy baj, csak hát a kor meg az egyedüllét. Apám is szeretné, ha lenne mellettem egy lány, nyugodtan menne el, én meg mondtam, ha csak velem szemben lenne, már attól boldog lennék. Ezen jót nevetett. Amikor hétvégén, ebéd után együtt sörözünk a konyhában, akkor szoktunk ilyenekről beszélgetni. Tudom, hogy aggódik a jövőm miatt, és tudja, hogy én is aggódom. 

Nem tudom milyen lesz az élet nélküle. Azt sem tudom, milyen lenne a házunk a sárga rózsa nélkül. Nem várhatom örökké, hogy leüljön velem szembe az a lány.

Szerző

Kapcsolódó írások