761. szám Széppróza

Pillanatok

Szerző:

Már régen nem láttuk egymást. Az utolsó találkozásunk után – azóta fél év is eltelhetett – még párszor felhívott, de a beszélgetéseink hamar kifulladtak, igazából nem volt mit mondani a másiknak.

Ennek ellenére érdekes módon mostanában gyakran az eszembe jut. Hogy tulajdonképpen hol siklott félre ez az egész… mi is? Szerelem? Megszokáson alapuló kapcsolat? Ez utóbbit nem gondolnám, hisz ahogy indult, nagyon intenzív és gyönyörű volt. A megismerkedésünk sem nevezhető mindennapinak; ha rágondolok, még ma is mosolyt csal az arcomra.

A postán álltam sorba. Kezemben a csekk, időnként azzal legyeztem magam. A sor nagy volt és alig haladt. A kabát az emberre tapadt; a kinti hideg után nagy teher volt ez a levegőtlen mozdulatlanság, fullasztó meleg. Éppen a sálat rángattam le magamról és ahogy húztam, vele együtt a csekk is a földre került. Együtt nyúltunk utána, ő gyorsabb volt. Mielőtt átadta, tartotta még egy kicsit a kezében, de aztán mosolyogva engedte, hogy átvegyem. Az első gondolatom az volt, hogy szép a szeme. A második meg az, hogy a mosolya is.

– Nagy itt a meleg – a hangja bársonyos, simogató.

– Igen és nincs levegő – legyeztem magam tovább a csekkel.

Idiótának éreztem magam, amikor visszafordultam tőle. Mondhattam volna valami eredetibbet is, hogy tovább láthassam azokat a gyönyörű szemeket. Míg rám került a sor, azon gondolkodtam, hogy miért vannak olyan pillanatok az ember életében, amiket nem merünk tovább írni? Valahogy mindig győznek a társadalmi berögződések, a megváltoztathatatlannak tűnő ránk osztott szerepek, amiket szívünk szerint sokszor áthágnánk, de mégsem tesszük. Nem merjük megtenni. S a pillanat ködbe vész.

Amikor a csekk befizetése után elléptem az ablaktól, azért mosolyogva bólintottam neki. Hosszan nézett; még akkor is éreztem a hátamban a tekintetét, amikor kiléptem az ajtón.

Egész nap a kihasználatlan pillanatokon gondolkodtam, s gyakran eszemben voltak azok a csudakék szemek is. Meg a mosolya. Érthetetlen módon nem tudtam szabadulni a postán történtektől. Még este is ő járt a fejemben, amikor vacsora után kinyitottam a gépem. A fészen új jelzés volt: Vadas Péter ismerősnek jelölt. Ki ez? Már éppen törölni akartam, amikor belém villant. A képről egy ismerős szempár nevetett rám. De hát, hogy? Aztán eszembe jutott a csekk: nevem címem rajta, épp csak az nem volt ráírva, hogy keress meg! Rögtön válaszolt a jelölés elfogadása után:

– Szia. Nagy itt a meleg – a sor végén az emoji szélesen mosolygott rám.

Így kezdődött. És majdnem másfél évig tartott. Egymást tépő, őrjítő ölelkezésekkel, viharos veszekedésekkel, hosszabb-rövidebb hallgatásokkal, szünetekkel. Gyönyörű és fájdalmas volt egyszerre. Mert mindketten mást akartunk. Ő megállapodni már, nekem pedig a bizonytalanságom odázta a döntést. Talán éretlen voltam még egy közös életre, féltem a nagy elhatározástól, nem is tudom. Ezt érezhette meg, mert egy idő után már nem győzködött, hadakozott. A belenyugvása sem vitte előre a kapcsolatot, így aztán egyre kevesebbet találkoztunk. Az utolsó együttlétünk után még sokáig fájt, hiányzott, de az embert hamar elsodorják a hétköznapok; új munkahely, friss barátságok, megoldandó feladatok. Az idő rostáján hamar kihullanak az emlékek, csak néha csipegetünk fel belőlük fájó szívvel egy-két morzsát, aztán lendülünk is tovább

De mostanában mintha többször jutna az eszembe. Azóta nem volt senkim, valahogy nem érdekeltek azok, akik nem olyanok voltak, mint ő. Mert ezt a szemüveget úgy látszik rajtam felejtette amikor elment, s azóta sem volt kedvem levetni. A magányos estéim egyre sokasodtak, hosszabbodtak, a késői baráti vacsorák, beszélgetések már nem vonzottak annyira és egyre gyakrabban mentettem ki magam a meghívások alól. De otthon sem volt jobb; a lakásban céltalanul ténferegtem, s csak a takarót teríthettem magamra, ha fáztam.

Hónapokba telt, míg megfogalmazódott bennem, hogy a takaró melege már nem elég. Hiányzik. Nem valaki, akárki… ő hiányzik. A felismerés szíven ütött. Ennek ellenére hetek teltek el, míg tisztáztam magamban mindent. Csak akkor nyúltam a telefon után:

– Hiányzol. – Te is. Mi tartott ilyen sokáig? Indulok.

Kapcsolódó írások