1.
Valószínűleg öregszem. Egyre gyakrabban jutnak eszembe régi dolgok. Egészen régiek, köztük olyanok is, amiket régen el kellett volna felejtenem. Édesanyámtól tudom, hogy nagyjából másfél éves lehettem, amikor abba a másfél szobás lakásba költöztünk, ahol felnőttem. A lépcsőház előtti aulának csúfolt térben még nem készült el a szocreál fali mozaik, tehát nem a kapun keresztül lehetett ki-be járni a házba, hanem a pincelejáró mellett nyitottak egy rést a falon, vagy be sem építették addig, amíg az a bizonyos mozaik el nem készült. Tehát erre az időszakra a tudomány mai állása szerint nem emlékezhetnék. Vagy annyira traumatikus élmény volt, hogy óhatatlanul rögzült, vagy egy későbbi saját emléket dolgozott össze az agyam anyám elbeszéléseivel. De az is lehet, hogy sokkal később történt. A mozaik elkészítése éveket is igénybe vehetett. Mi a hatodik emeleten laktunk. A liftet csak fölfelé lehetett használni, kiszállás előtt be kellett nyomni a földszint gombot, hogy a felvonó visszamenjen a kiindulási pontra. Lefelé gyalogolni kellett. Már nem emlékszem, hova mentünk volna anyámmal, csak az a jelenet van előttem, hogy a pincelejáró lépcsőjén félúton elfáradtam. Úgy éreztem, megmozdítani sem bírom a lábam. Valószínűleg azt kértem, hogy vegyenek föl. Anyám dühös lett, kiabált velem, hogy hat emeletet legyalogoltam, nem igaz, hogy az utolsó öt lépcsőfokon nem tudok lemenni. Remegtek a lábaim, próbáltam lépni, de a végén lerogytam a lépcsőre. Anyám úgy értelmezte, hogy „hisztiből” a földhöz vertem magam, (valószínűleg sírtam, de erre nem emlékszem) megfogta az egyik karomat, lerángatott a lépcsőn, megpróbált lábra állítani, én próbáltam megállni a lábamon, de egyszerűen összerogytam minden kísérlet dacára. Már nem emlékszem, mi lett a dolog vége, arra sem, hogy végül hova mentünk. Egy biztos: nagyon korán elkezdtem megtanulni, hogyan nem szabad bánni egy gyerekkel. Jó lecke volt.
Hasonló jelenet megismétlődött a saját lányommal is. Mire megszületett egyetlen gyermekem, addigra kicserélték a régi felvonót egy modernebb, hívható liftre. Nem kellett lépcsőzni lefelé sem. Kivételt képeztek azok az esetek, amikor a lift elromlott. Lányocskám már majdnem három éves volt, amikor megtörtént a katasztrófa. Hétköznap dolgoztam, a heti nagybevásárlást csak szombaton tudtam megoldani. Tehát megyünk vásárolni. Csakhogy a lift éppen elromlott. Nincs mese, lépcső. Két emeletet virgoncan lesétált velem a leánykám, de aztán közölte, hogy elfáradt. Lefelé még üres szatyrokkal én is virgonc voltam, tehát két emeletnyit ölben vittem a lurkót. Akkor közölte, hogy kipihente magát, jön gyalog. Egy emeletnyit megint bírta a strapát, aztán megint fölvettem és végre megérkeztünk a földszintre. Kicsit még leült a lépcsőre pihenni, aztán mentünk vásárolni. Visszafelé húzósabb volt a dolog, a liftet még nem javították meg. Egy emeletnyit még képes volt följönni, de aztán kifáradt. Három tele szatyorral nem tudtam fölvenni, egyszerűen nem volt annyi kezem. Tehát leültünk a lépcsőre. Majd újabb emeletet sikerült magunk mögött hagyni. De közben múlt az idő, takarítanom és főznöm is kellett, meg mosni is, hogy vasárnap el tudjunk menni a vidámparkba. Ezért fölnyaláboltam a szatyraimat, tíz lépcsőnyire fölvittem, majd visszamentem a gyerkőcért, őt is letettem a lépcsőfordulóban, megint a szatyrokat vittem föl, vissza a gyerekért… Leizzadtam és kimerültem, mire fölértünk a hatodikra, s persze bevillant akkor is a kisdedkori emlék. Miért nem hitte el anyám, hogy tényleg elfáradtam? Utólag úgy vélem, nagyon is tudta, hogy nem kamuzok.
Valószínűleg neki is fárasztó volt a hat emelet. De hogy annyi ereje se maradt, hogy öt lépcsőfoknyit lecipeljen, azt már nem tudom elhinni.
2.
Úgy vélem, akkor már betöltöttem a harmadik életévemet, az biztos, hogy tél volt. Amire konkrétan emlékszem: nálam két évvel idősebb nővérem a hokedlin térdelt, előtte az asztalon nagy halom, színes papírba csomagolt cukorka. Én a sámlin ültem és ettem a szappant. Borzasztó pocsék íze volt, de valamiért az volt a meggyőződésem, hogy muszáj megennem.
Mikor anyánk hazajött a munkából, majdnem azonnal úgy döntött, hogy le kell mennie a trafikba cigarettáért és nekem is mennem kell vele. Nem örültem. Hányingerem volt, legszívesebben lefeküdtem volna, de nem volt választási lehetőségem. (Valószínűleg addigra már elkészült a fali mozaik az aulában, én pedig megedződtem a lépcsőmászásban.) A trafikban aztán az a meglepetés ért, hogy anyám nemcsak cigarettát vett, hanem egy Korfu szeletet is, amit manapság, ha még létezik egyáltalán, Kapuciner néven árulnak. Ott helyben meg kellett ennem, bár nagyon nem akaródzott a háborgó gyomrocskám miatt.
A következő kép: vacsorázunk. Apám, anyám, testvérem hokedlin, vagy konyhaszéken ül, én egy kisdednek való etetőszékben, szintén az asztal előtt. Nagyon rosszul éreztem magam, kavargott a gyomrom. Nem emlékszem, mi volt a vacsora, de kakaót ittunk hozzá. Anyám rákényszerített, hogy legalább a kakaót igyam meg, bár azt se szerettem volna. Miután lenyeltem az utolsó kortyot is, elfordultam az asztaltól és kitaccsoltam a konyhakőre. Kifejezetten tetszetősnek találtam a barna kakaóban úszkáló fehér szappandarabokat.
Azt nem tudom, hogy drága szüleim tudomást szereztek-e arról, hogy megettem a szappant, de valószínűnek tartom, hogy ha másként nem észlelték a dolgot, akkor a testvérem beszámolt az eseményről.
Utólagosan azt feltételezem, hogy jó testvérhez illően Marietta adni akar abból a nagy halom cukorkából, amit ő kapott, de apánk megtilthatta, mondván, én is kaptam ajándékot, érjem be azzal. Testvérkém bármennyire is szeretett engem, szófogadó jó gyerek volt, nem szegte meg a tilalmat. Én meg a hároméves eszemmel azt gondoltam, hogy cukorkát nem ehetek, de a szappant meg kell ennem. Nyilván ezt is valamiféle büntetésnek tartottam, mivel én nem voltam se szófogadó, se jó gyerek. Anyám valószínűleg kárpótolni akart a csokival, ehelyett sikerült jól kiszúrnia velem. A szappan mérgező, ha üres a gyomrom, előbb és könnyebben kihányom. A kakaó talán segített felszínre hozni a mérget, de nem vagyok biztos ebben…
A következő nyáron aztán megint volt egy durva „élményem”, de erről majd legközelebb.
2023 augusztus, első díj
