Biztos írtam már hasonlót, bevallom, itt nem leltároztam. Leginkább arról tudok írni – mi másról –, ami van, ami most van körülöttem. Boldogan leírnám az összes fantasztikus sikeremet, miként juttattam újra otthonhoz az „enyéimet”, hogyan tanítgattam meg őket újra az életre, mármint arra aztán tanítja őket az élet maga, nem úgy. Csak így a konformitás jegyében, ami bár rám sem annyira jellemző, viszont a mindennapokhoz néha kell. Csekkbefizetés, önérvényesítés, önéletrajt, önbecsülés stb. Én is tanulom, mindhalálig.
Most, hogy visszaolvastam amit eddig írtam vettem észre, hogy az önéletrajzot elírtam véletlen és azt pötyögtem ide, hogy önéletrajt. Így, t-vel. Freudi elírás. Igen, talán ez a legnehezebb minden közül. Jól rajtolni. Van az első, abban sok beleszólás nincs, ott pályára állít minket a család vagy az állam, vagy az állam mint család – most ezzel játszhatnék sokat, de úgyis értik, szóval van egy rajt, ami azért sokszor sejteti a helyezést. Aztán ha bukik az ember fia-lánya, akkor néha behozhatatlan a hátrány. És igen. Az a második rajt már nehezebb, vagy máshogy nehéz.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van hol laknom, van lakásom, amit most felújítottunk. (Meg még a konyhát fogjuk, de ebben egyelőre nem is akarok belegondolni.) Milyen fura, ez alapvetően vidám dolog kellene, hogy legyen, de annyit mondhatok, bárkinek be tudtam volna mosni, aki erre biztatott, mármint, hogy örüljek, mert milyen szép lesz ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán persze bemegyek a szállóra és el tudnám magam kínomban röhögni, hogy na itt magyarázd aranyom, hogy de kurva szar az életed, mert felfordulás van és dobozok mindenütt. De két-három állást hozni dobozokból, festékesvödrök mellől hardcore volt, akárhogy is. Nem sokon múlt, hogy nem koktélruhában mentem dolgozni egy reggel (komolyan győzködtem magam, hogy ez majdnem nyári ruha, na bumm, az a pár arany csík), mert a káoszban a ritkán hordott, alkalmi ruháim voltak elérhető közelségben. És mivel mindent magunk csináltunk, így sok észszerűség nem akadt a kivitelezésben. Mondjuk azóta tudom, hogy miért válnak el párok egy-egy ilyen projektnél, mi előre dolgoztunk és a váláson már túl vagyunk, de legkésőbb most ejtettük volna meg, az tuti. Idegtépő, na. De a végeredmény tényleg szép. De addig…
Rengeteg dolgomtól megszabadultam. Ami másnak hasznos lehet, azt eljuttattam a megfelelő helyre. Ami nem, azt kidobtam. Irtó nehéz volt. Rájöttem, hogy emlékekkel gyömködtem tele az összes fiókot, hogy nem tudok megválni semmitől, amihez egy ujjal is hozzáért valami jó vagy akkor fontos helyzet, pillanat, ember. És most le kellett leltároznom. Tudtam, hogy ha marad minden velem, akkor tényleg marad minden és nem lesz helye az újnak. Embert próbáló. Nekem bizonyosan.
Van szép új szobám, szó szerint, mert a gyerekkel szobát cseréltem. Lefestettük a Rammstein feliratot, ami átmeneti rajongása volt pár éve (azóta már átragasztottuk a nem átmenetinek tűnő Leonard Bernstein-re. A stein maradt csak, most már az sem.) Provence-i lilán várnak a falak, a fiókokban csak a szükséges, meg amiket tényleg nem tudtam kidobni.
Analitikus rendelő – ezt mondta egy kolléganőm a képeket látva.
Mindegy is, ki mire asszociál. Most már csak az a lényeg, hogy ami-aki kell, az velem van.
Ha még kell valami-valaki, arra meg lett tér. Áldozatok árán, de lett. Önéletrajt ez is, provance-i lilás.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
