Év Alkotása – 2025

A 3-as metró aluljárója délután öt órakor nem emberi tartózkodásra való hely. Ez a Betondzsungel gyomra. Izzadtságszag, olcsó parfüm és a sínekről felszálló fémpor íze keveredik a levegőben. Az emberek nem járnak, hanem hömpölyögnek, mint egy megvadult csorda, könyökölnek, lökdösődnek, telefonba ordítanak.

Pali a falhoz lapulva állt, kezében a fehér bottal. Számára ez a dzsungel nem látható, de annál hangosabb és félelmetesebb. – Menj már arrébb, te szerencsétlen! – lökte oldalba egy siető aktatáskás. Pali csak bólintott, és szorosabbra húzta magán a kopott kabátot. Megszokta. Ő itt csak egy akadály a betonon. Egy fekvőrendőr a rohanó világban.

Aztán hirtelen megtörtént. Egy éles csattanás, majd a sikító fékek hangja, és végül: a csend. Aztán a sötétség. Az áram elment. A vészvilágítás nem kapcsolt be. A betondzsungel egyetlen pillanat alatt elvesztette a szemét. A néma döbbenetet sikolyok törték meg. A sötétben a „csorda” pánikba esett. Az emberek, akik az imént még magabiztosan gázoltak át mindenen, most vakon kapálóztak. Ütköztek, kiabáltak, sírtak. A betonfalak, amik eddig az irányt adták, most börtönné váltak.

Pali azonban nem érzett félelmet. Neki a sötétség nem ellenség volt, hanem otthon. És akkor meghallotta. Nem füllel, hanem valahol legbelül. Egy finom, ritmusos dobogást. Mintha paták kopognának a kövön, de nem a menekülés, hanem a vezetés ritmusára. A Csodaszarvas. Nem látta, hiszen hogyan is láthatta volna? De érezte a jelenlétét. Érezte a huzatot, amit az agancsai kavartak a sűrű, fülledt levegőben. A huzat a kijárat felől jött. A tisztaság felől.

Pali felegyenesedett. A görnyedt koldus tartása eltűnt. A fehér botja koppant a kövön. Kopp. Kopp. Kopp. A hang éles volt és tiszta a pánikzajban. – Hé! – kiáltotta el magát. A hangja meglepően erős volt. – Én látom az utat! – A kiabálás elcsendesedett. – Kövessék a hangot! – mondta Pali, és elindult.

A botja volt az agancs, ami letapogatta a teret. Ő lépett elöl, a „szerencsétlen”, a „vak koldus”, mögötte pedig a városi ragadozók, a menedzserek, a diákok, a divatos hölgyek, most mind engedelmesen, egymásba kapaszkodva követték. Pali vezette őket. A Csodaszarvas nyomában járt, a láthatatlan ösvényen, fel a mozgólépcsőn, ami most csak egy meredek hegyoldal volt, át a forgókapukon, amik most csak bokrok voltak az erdőben. Érezte a kinti levegő illatát. Az eső szagát.

Ahogy kiértek a felszínre, az utcai lámpák fénye megcsillant az arcokon. Az emberek hunyorogtak, hálálkodtak, egymást ölelgették. – Ki volt az? Ki vezetett ki minket? – kérdezgették. De Pali már nem volt ott a középpontban. Visszahúzódott a metrókijárat melletti kiszögellésbe, a megszokott helyére. Hallotta a hálálkodást, de nem ment oda a dicséretért. A kezében szorongatta a botot. A szíve még mindig a Csodaszarvas ritmusára dobogott. – Kivezettem őket – gondolta csendesen. – De én még nem értem ki. Megérintette a mellkasát. – A felszínre érni kevés. A fénybe kell érni. És amíg a lelkemben sötét van, addig hiába süt a nap.

Aznap este, a betonon ülve, Pali már nem a sötétséget hallgatta, hanem azt a belső dobogást kereste újra. Tudta: a Csodaszarvas nem tűnt el. Csak most már nem kifelé vezeti, hanem befelé, egyre feljebb, a valódi tisztás felé, ahol a lélek végre megpihenhet.

Édesanyám korán kelt, kissé nehezére esett kikelni az ágyból növekvő pocakja miatt, de sok volt a tennivaló, hiszen nyolc gyerek vette körül. A sparheltba gyújtóst rakott és pillanatok alatt vidám, élénk pattogással lángra lobbant a száraz gally. Pirított zsíros kenyér és égetett cukortea volt a reggeli, az illata belengte a ház minden zugát. Lemásztam a szalmával kibélelt ágyról, a többiek is kissé kábán törölgették ki az álmot szemükből. Éhesek voltunk, mi mindig éhesek voltunk. Apám dikója már üres volt, kora hajnalban indult a hegyre, hogy azt a temérdek szőlőtőkét rendbe tegye. Később a kistesókkal kimentünk az udvarra játszani, üres konzerves dobozokkal és fapálcikával imitáltuk a főzést, néha szürcsölő hangon kóstoltuk a nem létező paszulylevest.

Anyám szorgosan vályogot vetett a tágas udvaron, deszkából készült formájába gyakorlott mozdulattal simította bele a sarat, egy apró kézjegyet hagyva minden egyes vályog felszínén. Egy ideig csak néztem körülötte sertepertélve, ahogy időnként letörli sáros kézfejével a homlokán vánszorgó izzadságcseppeket, ahogy a rakoncátlan hosszú barna haja néha leomlik a frissen vetett vályogokra, de ő türelmesen újra kontyba rakta.

Figyeltem, ahogy szorgosan hajlong, anyám törékeny termete óriásinak tűnt. Egyet gondolva megmásztam a legközelebbi kis szilvafát, apám egyik féltett kincsét, abszolút nem gondolva a következményekre, amit apám kiróhat rám. 

Csak úgy rohant az idő, mezítelen lábbal fogócskáztunk, bújócskáztunk a testvéreimmel, néha megkergettük az utunkba akadt tyúkokat, aminek anyám nem örült, és szigorúan ránk ripakodott.

Anyám a lavórban megmosta sáros kezét, lábát és leült a tornácra szusszani egy keveset, aztán indult a konyhába, hogy ebédet készítsen a sok kis éhes szájnak.

Anyám figyelmeztetésére az udvaron lévő szemetet, kacatot össze kellett szednünk, mert bizony apám nem tűrte az efféle hanyagságot. Anyám elküldte idősebb nővérem friss vízért s rákötötte, hogy siessen. Ő elindult kezében a nyikorgó fülű vizesvödörrel, a tőlünk távolabb lévő gémeskútra.

Már jócskán sütött a nap, árnyékot keresve a szilvafa alá telepedtünk, kristálycukorral megszórt kenyeret majszolva, vidáman diskuráltunk, hogy mit is játszunk.

Később megpillantottam azt a rengeteg sártéglát, amik gondtalanul ott süttették hasukat a zöld fűben meglapulva, aminek alig láttam a végét. Egyszerűen kihagyhatatlan, csodás mulatságnak tűnt és egyszerűen nem tudtam ellenállni, nekilódultam s futottam egy jókora kört a vályogtéglákon.

Micsoda boldogság!

Anyám bizony hamar felfedezte az apró lábnyomokat a vályog tetején, erőteljes hangján kiabált elő minket. Ingerülten kérdezte, hogy melyikőnk tette? Persze egyikőnk se szólalt meg, én lehajtott fejjel álltam előtte, így a végén mindhármónk lábát beleillesztette az ott hagyott nyomba.

– Hát te voltál az?! Huncutabb vagy mint egy kisfiú! – nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

Összecsapta két tenyerét indulatos tehetetlenségében.

– Istenem! Most hogy adom el a vályogot? Ki fogja így megvenni? – kérdezte magától kétségbeesetten.

Anyám hangja bosszús volt és aggódó. Próbáltam láthatatlanná válni, és csöndben elsomfordálni. A szemem sarkából még láttam, ahogy próbálja eltüntetni a kárt, amit okoztam.

Most már tudom, bántott a lelkiismeret, kerültem anyámat, így hát sietve tettem váratlan látogatást a nagymamánál.

Édesanyám odafent, én idelent, talán együtt mosolygunk ezen a régi sztorin.

Nagy baj van velem, szörnyen nagy baj. Borzasztó a helyzetem. Sakktábla lettem, és Mihály arkangyal játszik rajtam véres játszmát a sátánnal. Amikor az ördögök fejedelme áll kicsit jobban, rettenetes kínok kínoznak, annyira szenvedek, hogy legszívesebben kilépnék az életből. Csak nagyapám véleménye tart vissza, miszerint az öngyilkosság gyávaság. Az elmúlt évszázad közepén mondta ezt, saját fülemmel hallottam. Szomszéd asszonyunk felakasztotta magát, erre nyilatkozott ily’ módon, hőn szeretett, bölcs nagypapink.

Néha fordul a kocka, és én picikét jobban érzem magam. Minél többet javul a főangyal állása, annál jobb nekem. Időnként még az is előfordul, hogy semmim se fáj, ám a félsz akkor is gyötör, hátha megint fordul az a fránya kocka, újra támadásba lendül a rettegett fájdalom. És sajnos, ez ellen semmit sem tehetek, sőt, legtöbbször az orvosok is tehetetlenek. Pedig az a rút, rusnya kocka mindig gurul, hol erre, hol arra.

Tavaly rákaptam az imádkozásra, semmit sem használt. Na ja, Isten a hatalmas, végtelen Mindenség gazdája, elképesztően sok a dolga. Jól van édes Istenkém, gondoltam búsan, akkor a fiadhoz fogok ezentúl folyamodni, elvégre Ő is élt itt a földön, vele bizonyára sokkal könnyebben szót tudok érteni, hiszen csaknem földik vagyunk. Igaz, más országban született, mint jómagam, ám itt, ezen a sártekén. Arra is gondoltam, megtanulok ó-héberül, de hamar elvetettem ezt az ideát, hetven felett az ember már kicsit nehezebben tanul.

Nos, úgy tűnik, jól okoskodtam, nem véletlenül hív engem néhány jó ismerősöm picikét rosszmájúan Okoskának, Jézus sokszor meghallgatott. Gondolom, amikor nem akadt sokkal fontosabb dolga. Lelkileg berendezkedtem erre a felemás állapotra. Közben, természetesen az járt a fejemben, valahogy ki kellene lábalni a kínokat okozó mocsárból. És, lássatok csodát, rá tudtam jönni a megoldásra.

Először kis híján falba vertem a fejemet, hogy miért nem jöttem rá erre az evidenciára már sokkal, de sokkal előbb. Mert, ha azt szeretném, hogy valaki szeressen engem, előbb meg kell vizsgálnom szívemet, lelkemet, szeretem-e én Őt. És ha igen, mennyire. Csak icipicit-e, vagy kicsit jobban, netán egyenesen imádom, esetleg halálosan oda vagyok érte. Ha igen, hogyan és mennyire vagyok hajlandó eme érzésemet kimutatni, és főleg, képes leszek önzetlenül, előny követelése nélkül szeretni? Ezen rengeteget gondolkodtam.

Szilveszter napján érett meg bennem az elhatározás, kitárom szívemet, lelkemet, legyen mindenestől Krisztusé, jöjjön bármikor, menjen szabadon, ha valahol máshol fontosabb dolga van, egyáltalán nem fogok nyavalyogni, hiszen visszatér hozzám, amikor csak akar. Biztosan örömmel fogom fogadni. 

Hamar, már januárban óriási, szinte győzelemre esélyt adó lépésre szánta magát Mihály arkangyal. Csodálatos, nagyszerű, döbbenetes, rettentően jó lépést művelt a királynővel, azaz, sakkversenyzők nyelvén szólva, a vezérrel. Valószínűleg a Megváltó súgta neki, Láhm Erika főorvos asszony tud annyit, és akar is rajtam segíteni. Ráadásul ott van még Annika és Orsika tündér is, sátánnak, a bukott főangyalnak már semmi esélye, hiába erős, hiába rafinált, mert már vesztésre áll. Egyre jobban érzem magam.

Sőt, néha már boldog is vagyok, ami, Kedves, Nyájas Olvasó, cseppet sem bolondság, mivel bölcs nagyapám is gyakran mondogatta, azokban a békebeli régi szép időkben, legjobb orvosság a betegségek ellen a boldogság. Az orvosságok vagy használnak, vagy nem, ráadásul mindegyiknek vannak mellékhatásai. A legtöbbnek nem is egy. Ám a boldogságnak nincsen. Viszont van neki kistestvére, (kisöccse?, kishúga?), mindegy, lényeg, hogy van neki. Úgy hívják, hogy öröm. Nos, számomra a legnagyobb öröm, hogy Jézus időnként szóba áll velem. Persze akkor, ha nincs egyéb, fontosabb dolga.

Rájöttem, kár lett volna elkezdeni ó-héberül tanulni, mivel Ő valószínűleg az összes nyelven tud, még tengerimalacul, kutyául, macskául, sőt, talán még a növények nyelvén is, természetesen magyarul is. Egyszer azt álmodtam, hogy német földön, Kölnben vagyok, németül beszélgetek vele. Nosza, ébredés után, nyomban kipróbáltam, tudok vele angolul is beszélni? Nehezen, de tudtam, a nehézséget az én csekély angol tudásom adta. Spanyolországban az én akkori, nagyon-nagyfőnököm így szabadkozott az egyik rendkívül fontos gyűlésünkön: my english is very pour. Engem igazán nem zavart, lévén az enyém is szörnyen szegényes. Ja, ha már Spanyolországot említettem, spanyolul is próbálkoztam beszélgetni Krisztussal, elvégre oly ritkán adódik rá lehetőségem, hogy eme szép nyelven csevegjek. Sajnos sokat felejtettem belőle, időnként bele kevertem magyar szavakat is. Spongya rá. Ő természetesen megértette az össze-visszakutyult nyelvet is.

Szóval, gyógyulgatok, javul közérzetem, ám mégis van egy, egyetlen egy nagy bánatom.

Engem olyan sokszor rugdalt rossz sorsom ide-oda, nem ritkán egyik országból a másikba, (tizenkilenc országban jártam, négy államban éltem hosszabb-rövidebb ideig), hogy rengeteg holmim elkallódott közben, köztük sajnos a bibliáim is. Magyar, német, angol nyelvű Nagy Bibliám, kicsi még több, köztük a gyönyörű, gyermekek számára az ezernyolcszázas években, valamikor annak az évszázadnak a közepén készült imádságos és énekes, tenyérnyi nagyságú lakkozott, színes fedelű könyvecske. Manapság az értéke százezer forint körüli lenne, ha az a szépség meglenne. Nem azt a rohadt pénzt sajnálom, bánja a kánya, hanem a hozzá tapadt szép emlékeket, amiket felidézhetnék kezemben tartván.

Természetesen a kisebb, nagyobbakban is sok olyan dolog van, amitől megdobbanna a szívem, emlékek, értékek, némelyiket el is lehetne adni. Szép pénzért. Ám a kegyetlen sátán a mai napig féltékenyen vigyáz arra, nehogy visszakerüljenek valahogy hozzám. Hát, ebbe bele kell nyugodnom, sajnos. Egyébként is, az egészség sokkal-sokkal fontosabb, sokkal többet ér. Hát inkább azt kapjam vissza. Remélem, sikerülni fog.

2.

Jut eszembe, Orsika sűrűn kitalál nekem valamilyen fontosnak mondott feladatot, persze az is lehet, hogy valóban fontosak, csak én nehezen látom át, mi az, ami tényleg fontos, mi az, ami kevésbé, és mi az, ami lényegtelen. Elhatároztam, nem ágálok többé. Időt és sok energiát takarítok meg így. Nemet mondani pedig akkor is ráérek, ha kiderül, működésképtelen dolog az az izé. Vagy mi. Mindenesetre, minél jobban elfoglalom magam napközben, annál jobban alszom éjszaka. Ráadásul annál kevesebbet gondolok butaságokra, mint például a rút-csúf betegségem.

Így peregtek le szépen sorban a napok, vidáman vártam a tavaszt. Tegnapelőtt éjjel sajnos furcsa dolog történt. Megint megjelent szobámban az a kicsi, éppen csak arasznyi angyalka, aki könnyedén jön át bezárt ajtón, ablakon, tömör falon. Számára semmi sem akadály.

– Hé, László, ébredj végre fel!

Rögtön tudtam, valami zűr van, Lászlónak nevezett Lacika helyett. Ránéztem az órára, éjjel kettő. Ilyen szokatlan időpontban csak a Múzsám, vagy Ihlet kisasszony szokott néha ébreszteni, szótlanul, arcomat simogatva.

– Mi van, mi van, talán ég a ház?!

– Rosszabb.

– No, de mi lehet annál rosszabb?

– Elfelejtetted, hogy elmúlt húshagyó kedd!

– Nos, ha elmúlt, hát elmúlt. Jön majd jövőre is. Megígérem, a következőről nem fogok elfeledkezni. Isten bizony.

– Mennyi húst vágtál be vacsorára?

– Mért kérdezed, úgyis tudod!

– A te szádból akarom hallani a töredelmes vallomást.

Először arra gondoltam, azt füllentem, csak egyet. Némi hezitálás után azonban úgy döntöttem, inkább igazat mondok. Megalázó lenne hallgatni csúfondáros nevetését. Tudják odafent, különben miért zaklatnának ily szokatlan időpontban.

– Jól van, őszintén bevallom, három szelettel ettem meg kevés körettel és savanyúsággal.

– Ohó, te bűnös selyma. Három jó nagy rántott hús, sok sült krumplival, rengeteg uborkasalátával. Így volt? Aztán elégedetten ledőltél, azt suttogtad, „boldog most a Lacika, mert tele van a pocija”, és huss, elaludtál, horkolásod felhangzott az égig. Mihály arkangyalt annyira megzavartad, hogy kis híján elvesztette a királynőjét. Jézus Krisztus szerencsére figyelt, és időben megfogta a főangyal kezét, ne azt, mást lépj. A főangyal ekkor jobban megnézte az állást, és rájött, a sátán ravaszul csapdát állított. Most aztán kínlódhatnál a te megmentő főorvos asszonyod nélkül.

Úgy megrettentem, hogy csaknem leestem az ágyról. Szent isten, majdnem elvesztettem az én drága báránykámat. Micsoda szörnyű bűn. Micsoda rettenetes vétek. Miattam a sátán a királynőt leüthette volna, ó, mea culpa, én poklot érdemlő bűnöm, most mi lesz velem. Ha tudtam volna, azonnal sírva fakadtam volna, feküdtem mereven, akárcsak valami hirtelen feleszmélő tetszhalott. Sokáig mozdulni sem voltam képes. Aztán kicsordult szemeimből néhány könnycsepp.

– Úgy látom, megbántad szörnyű bűnödet.

– Igen – suttogtam – többé nem teszek ilyet.

– Rendben van, aludj jól, jó éjszakát.

Aránylag hamar visszaaludtam. Másnap úgy döntöttem, húsvétig nem fogyasztok húst. Nehéz lesz, de ennél sokkal többet is kibírtam már életem során. Legyen, ahogy Isten akarja. Egyébként is, bízom Jézus segítségében.

1960, Kocs

Édesanyámat hazahozták a győri kórházból, leműtötték az egyik mellét. Nagynéném azt mondta, majd itthon ápolják. A műtét után náluk laktam, itt a szomszédban. Időnként átszaladtam anyuhoz, meséltem neki, ha történt valami érdekes. Egy ízben éppen nem aludt, kérdeztem tőle, hogyha már meggyógyult, elmegyünk-e kirándulni valahová. Könnyes szemmel simogatta az arcom, elcsukló hangon mondta: mindig veled leszek, kisfiam, kísérni foglak mindenhova. Megnyugodva futottam játszani.

Ezen a nyáron népes munkáscsapat érkezett a faluba, éppen a mi utcánkat jöttek lekövezni, felújítani. Az üres tantermekben lett a szállásuk, Abonyból jöttek. Hamar barátságukba fogadtak, minden nap ott lábatlankodtam közöttük, de nemcsak én, a többi utcabeli gyerek is. Lestük, mit és hogyan csinálnak. Egy gőzhengerük volt, szénnel fűtötték, felengedtek rá. Mondtam, hogy ez milyen lassú, ahogy a henger csikorogva gurult a köveken. Fojtó füstszag terjengett.

Szederfák sora szegélyezte az utat. Volt fekete, hamvas, nagyon finom, édes csemege. Nemcsak mi, gyerekek, de a munkások, a környéken lakók is szerették. Néhány fiatal építővel nagy barátságra tettem szert. Étkezésekkor a fűre telepedtek egy pokrócra: szalonna, kolbász, zsíros kenyér, hagyma. Invitáltak álltandóan étkezésre. Én otthonról vittem nekik paprikát, paradicsomot, még kovászos uborkát is. Szóltak, hogy nem szabad, mert kikapok otthon érte. Légpuskájuk is volt, de nem engedtek lőni vele. Élménydús napok voltak azok.

Déli harangszó hallatszott, amikor a nevemet kiáltotta többször a nagybátyám lánya, gondoltam, enni hív. Megvonaglottam, hogy odaértem, sírva mondta: „Gyere, Béluska, meghalt anyukád!” Összetört a hír. Tudtam, hogy beteg, de kisgyerekként soha nem gondoltam arra, hogy meghal. Nem engedtek a szobájába. Nagynéném megmosdatott, átöltöztetett. Apám merev arccal állt, ő régről tudta, hogy ez bekövetkezik. A női rokonok felöltöztették anyámat, és várták az asztalost. Apám és anyám bátyja mentek intézni a hivatalos teendőket. Akkoriban a házból vitték az elhunytat a temetőbe. Hallottam, ahogy az asztalos szegeli a koporsót, remegett minden porcikám. Nagynéném, Terka néni átölelt: „Kisfiam, te velem maradsz, a mi fiunk leszek, senkivel sehova nem engedünk.”

Két fekete ló húzta a halottaskocsit. Az ilyenkor szokásos, díszes lószerszámmal voltak felszerelve. Nagyon sok ember kísérte utolsó útjára anyámat. 

Ahogy az útépítők mellett elhaladtunk, ők sorfalat álltak, sapkájuk, kalapjuk a kezükben. Nem mertem rájuk nézni. Ketten mellém léptek, azok közül, akikkel barátkoztam: „Őszinte részvétünk, Béluska, a Jóisten segítsen téged, itt leszünk még sokáig, várunk!”

Édesanyám most már messze került tőlem, a teste egy mély gödörben, a lelke valahol fenn az égben. Vigyázó szemeit szinte mindig érzem, figyel.

A perzselő nyári nap gyorsította a búcsúzást. Egy magányos galambot láttam rászállni egy közeli fenyőfára. Turbékolt néhányat, aztán szárnyra kelt. Bizonytalanul álltam és sokáig néztem őt.

nincs barátom, se ellenségem,

a város ölel éjjelente,

vackom a Blaha Lujza téren,

esőben fürdök négyhetente,

gyalog járok, nem villamossal,

így nem baszogat az ellenőr,

nejlonbor asszony néhány csókkal,

puha ágyat vet a lépcsőkből,

műanyagpoharam sosem mohó,

ha nem adtok, akkor köpjetek,

csóró szívem hiszékeny holló,

riadtan hall rókalépteket.

rőzsedalokból rakok tüzet,

mert itt legbelül mindig fázom,

szerelmet, álmot, isteneket,

a nincs savó szemében látok,

nagykabátom a körúti szél,

könnyemből lesz a dunai pára,

cipőm becézi járdaszegély,

majd talpát éhesen megzabálja,

kirakati fényeket rugdosok,

csörömpöl sárga félhomálya,

és egy vaksi bérházablakból,

rám nyit a bent rettegett magánya.

a villamosok ülései, melyekbe belesüppedtem

fájdalmas helyekre indulva,

majd mesélnek helyettem is,

a megállókat ismertető táblák tánca

az üres városban, elbűvöl és megrészegít…

régi kérdések, amelyekre mindenki

túl későn válaszolt; amikor már mindegy volt.

valaki voltam egykor, legalábbis

lehettem volna, barátom,

de nem maradhatott utánam

csak néhány foszladozó sóhaj, –

az órák mutatói nem előre mennek,

csak köröznek őrülten,

mint kifáradt, koldus galambok a tér felett;

íme, a délután íze: langyos por és elhasznált remény,

betört ablakok mögül kukkoló

végtelenül szomorú magány, –

szobámban felkapcsolva hagyva minden lámpát,

mégse kopog be senki.

alvó idegenek szuszogása hallik

a vékony falak mögül,

s pont így a jó:

lehelletfinom hangerőn hallgatom

Rachmaninoff 2. zongorahangversenyét

* elidegenedés

Áthágni könnyebb, kerülni – nehéz, 

előjele sincs, csak megszületik,

expressz sebességgel sétál felém!

Joga van szívre, testre, lélekre,

az otthonom elhagyom, szüleim

szava mind múltba merül, füleim

süketek: készülök az életre. 

S ott találkoztunk, ahol a sötét 

a fénnyel összeért, mezsgyén élni

tudok, de már megtanultam félni:

ezer szálból gubancot font körém

a lehetetlen – nincs semmi remény: 

nem tudok svédül, angolul… Nézni 

nem mertelek… Így szerettél belém.

A szerelem halott madár

kiterült végleg a szárnya

nem repül többé soha már

se tavaszba se a nyárba

Mint igazgyöngy ezer ragyog 

még sincs egyiknek sem párja

égről hullanak csillagok

itt a földön minden árva

Elringatja magát az éj

nem várja nap ígérete

messze jár a hajnali szél

viszi az álmot is vele

               zuhan a szempillám

           felhőkön fennakad

     ráhajlok nyakadra

álmodban felderülsz

bezárul szempillám

     utolszor: nyakadra

           felhőkön kimaradsz

                 álmomból elrepülsz