765. szám Széppróza

Naplótöredék a nihilből

Szerző:

Titkokat kiabáltam süket fülekbe
bénákat erőszakoltam meg
cicit mutattam vakoknak
s némákat biztattam imamormolásra

Indul a nap, szokás szerint kínkeservesen, egy jó ideje már. A telefon kijelzőjén mutatott idő és dátum
néma rettegéssel töltenek el – ha az idő közeledik a hajnali 4 órához, egy vasmarok kezdi szorítani a
torkomat, szemeim kipattannak, esélyem sincsen már visszaaludni, kivet az ágy, aztán rohanok kávét
csinálni. Ilyenkor szinte remegek a kávéért, mert azzal tudom elnyomni egyre nyomasztóbb és
zavarosabb rémálmaimat, meg ugye kompenzálni is kell vele ezt-azt.
Egy ideje már nem állok befeszülve és toporogva a közeli sétálóutca hajnalban nyitó péksége és trafikja
előtt űzötten, félelemben, éhségben felajzva – mint 7-8 éve a késdobáló előtt, verítékezve, remegve noch
dazu – piálni már nincs gusztusom egy ideje, ahogy a piásan viselkedő önmagamhoz sem. Amikor nagy
ritkán izomból próbáltam leinni magam a közeli vietnami boltok szédítő választékából, menekülve
kibírhatatlan érzéseim elől, akkor is inkább nem vállaltam volna a felelősséget magamért. Már nem a bolt
környékén téblábolva várom az egyre sötétebb és komorabb, néhol vészjóslóan esős hajnali 6 órát, mint

az Előd és Bánya utcák tétován előtántorgó homeless-ei, hanem a lelakott szobám falát kaparva a
Cserkesz szállón.
(Igen, már nem a szultáni háremek legelőkelőbb helyeit is meghódító Cherkes/Circassian lányok,
hölgyek kecses bájait, és néma, visszafogott szenvedéllyel járt táncaikat nézem a JewTube-on, sem a
szaltózó azeri lezginkásokat)
Reggel 6 vagy nagyon max. fél nyolcnál tovább nem tudok sivár, lepukkant, megdzsankult szobámban
megmaradni – legkésőbb a folyosón csordaként végigdübörgő, üvöltöző irokéz építőipari munkások
adják a kulcsingert –, mert valami megfoghatatlan és megfellebezhetetlen erő hajt ki onnan a sötét, ősz
végi hajnalba.
A közeli bezárt, lelakott, vagy még mindig kitartóan zakatoló üzemek bizony tényleg a komor feltámadás
titkát őrzik, ahogy a költő mondja. Űzöm, hajszolom magamat is, el innen, el önmagamtól, a ki tudja
hová, vagy a már megint oda, vagy a jobb híján oda nyomorúságába. A munkásszállón egy jó ideje már
önmagam terhére vagyok, a török srác vagy indul kebabhúsokat fűzni a Keletihez, vagy a Kakaós fogja
be valami piszkos melóra. Nincsen se tévém, se rádióm, az okostelefonom szokás szerint az araboknál
landolt, így hát végzetesen magamra vagyok hagyva, utalva és maradva, össze vagyok zárva
legsötétebb félelmeimmel, fájdalmaimmal, szégyentitkaimmal (pedig ez utóbbiakat már „meggyóntam”,
csak a penitencia kurva sok lett), amire még rájönnek a zavaros és nyomasztó közelmúlt feldolgozatlan
emlékei, amik alattomosan kínozva villannnak az agyamba.
Ilyenkor a legszívesebben a párnámat tartó fal mögé bújnék ez elől a kegyetlen felállás elől – ezt még
kávéval, sőt semmivel sem lehet elnyomni – a fal mögött nem a Párnakönyv lapjaira dzsalnám,
csorgatnám rá a szeszélyesen ébredező libidómat, hanem a fal mögött lakik Suburtyán, legújabb képzelt
barátom, a mumus, akivel megosztom az ágyamat.


Rémálom egyfelől
zörgő hűtőgépmotor
másfelől


falszigetelést
rágcsáló Suburtyán
hangját kell elviselnem


húgyfoltos tapéta
fogak csikorgása a fejem körül
hisztériámban vidám jövőre vadászva


Már az internettől is félek, vagy csömöröm van egy ideje, főleg miután harmadszor égettem meg magam
a faszbúkon, sokszor elég kinyitnom egy ablakot a böngészőben, és már ver is le a víz, szorul össze a
gyomrom, hogy milyen különféle módokon elnyomott, vagy elnyomni próbált, netán újra elszabadult
érzések fognak rám törni, mint például:
„Legbelső félelme olyan hirtelen kegyetlenséggel és nyers brutalitással sújtott le rá, mint egy rántott
húsba klopfolt agyvelő.”
A kezem bénultan markolássza az egeret ilyenkor, olvasni meg sem próbálok, videókból, filmekből is
csak max. 15 perceket bírok egy huzamban megnézni. Sötét álmaimat már elrabolták a szkipetárok,
zakatoló agyamban az álom-bakók fejszéinek csattogása visszhangzik már. Égeti lelkem sok-sok
cigarettám, de én sajnos egy másfajta, könyörtelen, de annál hatalmasabb Úrnak a vendége, vagy
inkább raportra rángatott alattvalója vagyok. Öngyógyító, önképző bejegyzéseimet elnyelte a
metaverzum, újabb, súlyos tétellel gyarapítva az amúgy is terjedelmes veszteséglistámat.
Hajnali négy óra van, ilyenkor csak az öreg alkeszek matatnak, botorkálnak a munkásszálló folyosóján,
amúgy kínos csend, a ritka és hirtelen zajok pengeéles hangon vágnak bele felajzott idegeimbe. Megyek
ki az udvarra, majd a sivár utcába, mintha a kivégzésemre vinnének, vagy elrángatnának minden nap
egy kicsit meghalni, vagy legalábbis megőrülni. Tudatosul bennem, hogy sarokba vagyok szorítva egy
megfellebbezhetetlen, kegyetlen és ijesztően könyörtelen erő által, ami már kezdi is szorítani a torkomat.
A sarokba szórva apám levedlett ruhái, amikkel még mindig pelenkáz, mint egy magatehetetlen
óriáscsecsemőt. Néha a Freddy Krueger-csíkos pulcsimról a Paul and Shark cápa köröz a fuldokló
nyomorúságom körül


„Fogatlan cápa vagyok
gerinctelen és varázslatos”


Ha kimerészkedek az emberek közé, és gyanakodva, friss húsra-zsákmányra éhesen kezdenek
méregetni a közeli szállókból kiebrudalt hajlékonyak, egyre csak elfog a pánik, hogy ez a kegyetlen erő,
ez a szorító felállás valami bunkósbottal vagy acéldoronggal brutálisan le fog rám sújtani és a prédája
leszek a …. ki tudja minek is már …..

2023 szeptember, első díj

Kapcsolódó írások