Jó messze van tőlünk a kedvenc élelmiszer üzletem, de mégis gyakran meglátogatom, mert olyan árukat
kapok, amilyeneket szeretnék. November volt, kezdtem készülődni a karácsonyra, felkerekedtem, végig
autóztam a városon, hogy elintézzem a havi nagy bevásárlást. Szerencsémre találtam parkoló helyet is.
Igyekeztem, hogy még a csúcsidő előtt végezzek. Kiszállok, megyek az üzlet bejárata felé, ahol a
bevásárló kocsik állnak, de megtorpanok. Az ajtó mellett, a lépcső beton szegélyén ismerős fiatal férfi ül
egy vékony pólóban, és vacog. Nem is csoda. November van…
Örvendezve rám köszön:
– Csókolom, de régen láttam, igazgató néni! Hogy tetszik lenni?
Ekkor ismerem fel. Régi tanítványom az enyhe fokban sérült gyerekek iskolájából. Gyurika ő, alig
változott.
Mondom: Köszönöm, jól vagyok. Vásárolni jöttem. És te hogy vagy?
– Hát én is megvagyok, élek, ahogyan tudok.
– Van lakásod, családod, munkád?
– Hát tetszik tudni, amikor az iskolát befejeztem, és elmúltam 18 éves, megszűnt az állami gondozásom.
Kaptam egy kis pénzt, amit szeretettel oda adtam a nővéreméknek, gondoltam, majd náluk lesz helyem.
De jött a baba, és akkor már nem fértem el, a pénz meg elfogyott.
– Hová mentél, hol dolgozol?
– Sajnos, nincs munkám, nem vesznek fel sehová, mert kisegítő iskolába jártam. Hiába mondom, hogy
elvégeznék mindenféle fizikai munkát, nem kellek.
– És miért ülsz itt a hidegben az utcán?
– Azért, mert amikor nyitják az ajtót, jön ki egy kis meleg.
Nyelek egyet, hogy beszélni tudjak. Gyurika a jobbak és értelmesebbek közé tartozott. Hittem, hogy be
fog illeszkedni a társadalomba.
– És hol laksz most?
– Nincs szállásom. Néha meghúzom magam a vasútállomáson, de éjszakára azt is bezárják. Vagy
találok olyan lépcsőházat, ahová behúzódhatok.
– Nem értem. Elvégezted a továbbképző tagozatot (ma szakiskola). Mégsem vesznek föl?
– Meg szállásom sincs, az is akadály.
– Miért nem mész a hajléktalan szállóra? Van itt is a városban?
– Voltam ott egy ideig. De ott engem nem tiszteltek, megaláztak, mindenféle szabályokat akartak rám
erőltetni. Én meg nem hagyom, hogy így bánjanak velem. Inkább vagyok az utcán.
Döbbenten hallgatom. Olyan önérzetes, hogy inkább megfagy az utcán? Hogyan tudnék neki segíteni?
Elköszönünk, nehéz szívvel végzem a vásárlást. Veszek neki is kenyeret, szalámit, édességet. Kifelé
menet neki adom.
Sietek haza. Még bennem férjem elvesztésének gyásza, de belépek egykori szobájába. Kinyitom a
szekrényt, megcsap egykori illata, ami kedvenc ruháiból árad a mai napig. Nézem a jobbnál jobb
kabátokat, pulóvereket. Melyiktől tudnék megválni? Vajon ő mit mondana? Lassan kiválasztok egy meleg
pulóvert, meg egy prémgalléros télikabátot. Beleteszem egy nagy szatyorba, és visszaindulok az
üzlethez.
Most is ott ül Gyuri, sápadtan, fáradtan, vacogva. Mondom neki, hoztam egy kis korai karácsonyi
ajándékot. Fogadja el. Felcsillanó szemmel nézegeti, majd hálásan megköszöni.
– Becsüld meg – mondom – a férjemé volt. Neked adom. Meg ne fázz.
Elmúlik néhány hét, jön a karácsony, megyek megint bevásárolni. Gyurika ott ül a lépcső szélén, egyszál
pólóban, sápadtan, vacogva. Mellette kis flakon, amiből időnként iszogat.
– Kellemes ünnepeket – mondom.
– Én is kellemes ünnepeket kívánok – feleli.
– Látom jól vagy. Van már szállásod?
– A barátommal találtunk egy elhagyott romos kunyhót, oda beköltöztünk.
– Hát a kabát, pulóver hol van? Miért nem viseled?
– Az már nincs meg. Eladtam, hogy legyen pénzem ennivalóra, meg egy ki innivalóra is, mert ezt az
életet nem lehet kibírni anélkül.
Bemegyek a boltba. Behúzódom egy sarokba. Megállíthatatlanul folynak a könnyeim. Sajnálom Gyurikát,
sajnálom magára hagyatottságát, szerencsétlen kihasználhatóságát, sajnálom kedves párom eltékozolt,
testét ölelő ruháit, az egész szerencsétlen életet.
Úgy látszik, nincs megoldás, csak örök körforgás. Én biztosan nem tudom megoldani. Aztán
összeszedem magamat, és elindul a napi robot. Még dolgom van a világban.