Deprecated: Unparenthesized `a ? b : c ? d : e` is deprecated. Use either `(a ? b : c) ? d : e` or `a ? b : (c ? d : e)` in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/editors/class-vc-frontend-editor.php on line 644

Deprecated: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/core/class-vc-mapper.php on line 111
Isten országa (részlet) – Fedélnélkül
700. szám Széppróza

Isten országa (részlet)

Szerző:

1

Az lett belőlem, amit mindenáron el akartam kerülni.
Szkeptikus. Agnosztikus – még annyira sem vagyok hívő, hogy ateista legyek. Olyan ember, aki azt gondolja, hogy az igazságnak nem a hazugság az ellentéte, hanem a bizonyosság. És ami a legrosszabb annak a szempontjából, aki voltam, az az, hogy tulajdonképpen jól vagyok.
Lezárt ügyről lenne szó? Nem teljesen, ha egyszer tizenöt évvel azután, hogy bedobozoltam az evangéliumi kommentárokkal teli füzeteimet, újra elfogott a vágy, hogy valamennyiünk történetének, a saját történetemnek e titokzatos középpontja körül forgolódjam. Hogy visszatérjek a szövegekhez, vagyis az Újtestamentumhoz.
Valaha hívőként jártam be ezt az utat, most vajon hogyan teszem majd? Regényíróként? Történészként? Még nem tudom, nem akarom eldönteni a dolgot, nem tulajdonítok különösebb jelentőséget a szerepnek.
Mondjuk azt, hogy nyomozóként.

2

Jézus alakja vagy megvilágosít, vagy elvakít. Nem akarok szemtől szemben közelíteni hozzá. Vállalom, hogy a vízfolyástól megyek majd vissza a forráshoz, úgy döntök, hogy kicsit lejjebb kezdem a nyomozást, és elolvasom Szent Pál leveleit és az Apostolok cselekedeteit, olyan figyelmesen, amennyire csak lehet.
Az Apostolok cselekedetei egy Szent Lukácsnak tulajdonított elbeszélés második része, ezt előzi meg a nevét viselő evangélium. Valójában egymás után kellene olvasnunk ezt a két könyvet, amelyet a bibliai kánon szétválasztott. Az evangélium Jézus életét meséli el, az Apostolok cselekedetei a halála után következő harminc év történéseit, vagyis a kereszténység születését.
Lukács nem volt Jézus társai között. Nem ismerte személyesen. Evangéliumában soha nem beszél egyes szám első személyben, elbeszélése másodkézből származik, és fél évszázaddal az elbeszélt események után született. Lukács viszont Pál társa volt, az Apostolok cselekedeteinek jelentős része Pál életrajzát tárja elénk, és ennek az életrajznak egy pontján meglepő dolog történik: az elbeszélő hirtelen, bármiféle előzetes értesítés vagy magyarázat nélkül harmadik személyről első személyre vált.
Alig észrevehető mozzanat ez, könnyen átsiklik felette a tekintet, de amikor észrevettem, földbe gyökerezett a lábam.
Íme a kérdéses részlet az Apostolok cselekedetei XVI. fejezetéből:
„Éjszaka Pálnak látomása volt: Egy makedón férfi állt előtte, és kérte: »Gyere át Makedóniába, és segíts rajtunk!« A látomás után rajta voltunk, hogy mielőbb útra keljünk Makedóniába, mert biztosak voltunk benne, hogy az Isten rendelt oda minket, hirdetni az evangéliumot.
Troászban tengerre szálltunk, és egyenesen Szamotrákiába tartottunk, majd másnap Neápoliszba […]”
Nem világos, kire vonatkozik ez a többes szám első személy: talán egy egész csoportra, az elbeszélőre és a társaira, akiket nem érez annyira fontosnak, hogy megnevezze őket. Mindegy, nincs jelentősége: tizenhat fejezeten keresztül személytelen krónikát olvastunk Pál kalandjairól, most pedig egyszer csak felbukkan valaki, aki beszél. Ez a valaki pár oldal után eltűnik. Visszatér az elbeszélés kulisszái mögé, ahonnan néhány fejezettel később újra előbújik, hogy aztán a könyv végéig előtérben maradjon. A maga váratlan és diszkrét módján azt mondja, amit az evangélista soha nem mond: hogy ott voltam. Tanúja voltam annak, amit elmesélek.
Ha történetet mesélnek nekem, szeretem tudni, ki mesél. Ezért szeretem az egyes szám első személyű elbeszéléseket, ezért írok ilyeneket, és ezért volnék képtelen másképp írni. Amint valaki azt mondja, „én” (de végső soron a „mi” is megteszi), kedvet érzek arra, hogy kövessem, hogy felfedezzem, ki bújik meg e mögött az „én” mögött. Megértettem, hogy követni fogom Lukácsot, hogy amit írok, az nagyrészt az ő életrajza lesz, és hogy az Apostolok cselekedeteinek ez a pár sora volt az ajtó, amit kerestem, hogy beléphessek az Újtestamentumba. Nem a főbejárat, nem az, amelyik az oltárral szemben a főhajóra nyílik, hanem egy rejtett kis oldalbejárat: pontosan az, amire szükségem volt.
A Google-térképek mintájára megpróbáltam térben és időben rázoomolni arra a helyre, ahol az Apostolok cselekedeteiben felbukkan ez a többes szám első személyben beszélő szereplő. Ami az időt illeti, a pontos részleteket senki sem ismeri, de egy-két év eltéréssel 50-ben járhatunk. A hely pedig egy kikötő az akkoriban Ázsiának nevezett Törökország nyugati partvidékén: Troász. Tér és idő e pontján két ember találkozik, akiket később Szent Pálnak és Szent Lukácsnak neveznek, de akiket ekkoriban egyszerűen Pálnak és Lukácsnak hívtak.

3

Sok mindent tudunk Pálról, aki talán Jézusnál is nagyobb hatással volt húsz évszázad nyugati történelmére, jó és ross­z­­­ értelemben egyaránt. Jézussal ellentétben biztosan tudjuk, mit gondolt, hogyan fejezte ki magát, és milyen volt a természete, mert fennmaradt levelei szerzőségét senki sem vonta kétségbe. Azt is tudjuk, milyen volt a külseje, míg Jézus esetében erről nincs semmilyen információnk. Életében senki sem örökítette meg, de a festők, akik ábrázolták, Pál saját szavaiból tudják, hogy visszataszító arca volt, robusztus és ormótlan teste, és hogy keménykötésű alkata ellenére betegség gyötörte. Az összes festő kopaszon, szakállal, előreugró homlokkal, összenőtt szemöldökkel ábrázolja, és ez az arc olyan távol áll bármiféle esztétikai konvenciótól, hogy arra gondolunk, Pál biztos ilyen lehetett.
Lukácsról sokkal kevesebbet tudunk. Valójában szinte semmit. Bár egy kései legenda, amelyre még visszatérek, a festők patrónusává tette, az ő esetében nem beszélhetünk egyértelmű pikturális tradícióról. Pál háromszor nevezi meg a leveleiben. „Kedves orvosunkként” emlegeti Lukácsot. Akkoriban természetesen nem Lukácsot mondtak, hanem görögösen Lukászt vagy latinosan Lucanust. Pál, akinek zsidó neve Saul volt, római polgárként a Paulus nevet viselte, amely „kicsit” jelent. Az egyik hagyomány szerint Lukács szíriai volt, és Antiókhiában született, de mivel Európa és Ázsia között ismerkedett meg Pállal, és – mint hamarosan látni fogjuk – ő kalauzolta Makedóniában az általa jól ismert városokban, joggal gondolhatjuk, hogy makedóniai volt. És még egy utolsó jelzés: a hellenisták szerint az ő két könyve használja a legelegánsabb görög nyelvezetet az egész Újtestamentumban – én ezt nem tudom megítélni.
A fentieket összefoglalva: egy tanult, görög nyelvű és műveltségű orvossal van dolgunk, nem pedig egy zsidó halásszal. Ezt a görögöt azonban bizonyára vonzotta a zsidók vallása. Másként nem került volna kapcsolatba Pállal. Semmit sem értett volna abból, amit Pál mondott.
4

Mit jelent az, hogy egy görögöt vonzott a zsidók vallása?
Először is, ez gyakran előfordult. Seneca, a római filozófus megvetéssel, Josephus Flavius, a zsidó történetíró pedig elégedetten állapítja meg: a birodalomban, vagyis a világon mindenütt vannak, akik megtartják a szombatot, és nem csak a zsidók között.
Ezenkívül, bár tudom, hogy óvakodni kell a túlságosan kézenfekvő hasonlatoktól, úgy képzelem, hogy az első században a Földközi-tenger partvidékén a judaizmus iránt oly gyakori vonzódás kicsit olyan lehetett, mint napjainkban nyugaton a buddhizmus iránti érdeklődés: egy emberségesebb, letisztultabb vallást láttak benne, olyan lelkiséggel, amely hiányzott a kifulladóban lévő pogányságból. Nem tudom, hogy Periklész idején a görögök mennyire hittek a mítoszaikban, de az egészen biztos, hogy öt évszázaddal később már nem hittek bennük, sem ők, sem az őket meghódító rómaiak. Többnyire legalábbis nem hittek bennük, ahogy többnyire mi sem hiszünk a kereszténységben. Ettől még megtartották a rítusokat, és áldoztak az isteneknek, de úgy, ahogy mi is megünnepeljük a karácsonyt, a húsvétot, Jézus mennybemenetelét, a pünkösdöt, augusztus 15-ét. Úgy hittek a villámokat rázó Zeuszban, ahogy a gyerekek hisznek a Mikulásban: nem sokáig, nem igazán. Cicero sokat idézett fordulata, amely szerint ha két jós találkozik, nem bírják megállni nevetés nélkül, nem a szabadgondolkodó bátorságát, hanem a közvélekedést tükrözi – ez a közvélekedés még a mienknél is szkeptikusabb lehetett, mert bármennyire elfordult is korunk a kereszténységtől, senki nem írná le ma ugyanezt két püspökről: lehet, hogy mi nem hisszük, amit mondanak, de úgy gondoljuk, hogy legalább ők hisznek benne. Ezért jelentettek komoly vonzerőt a keleti vallások, ahogy ma is, és akkoriban a kínálatból a zsidók vallása tűnt a legérdekesebbnek. Egyetlen istenük nem volt olyan színpompás figura, mint az Olümposz istenei, de magasabb rendű vágyakat táplált. Akik imádták, példás életet éltek. Komolyak voltak, dolgosak, nem volt bennük semmi léhaság. Még ha szegények voltak is, ami gyakran előfordult, a családjukban uralkodó szigorú szeretet meleg légköre miatt sokan szerettek volna hasonlítani rájuk. Imáik igazi imák voltak. Ha valaki elégedetlen volt az életével, arra gondolt, hogy az övék jelentékenyebb és tartalmasabb.
A zsidók az összes nem zsidót gójnak nevezték, ami a francia gentil szónak felel meg, és „prozelitának” hívták azokat a nem zsidókat, akiket vonzott a judaizmus. Szívesen fogadták őket. Ha tényleg zsidóvá akartak válni, körül kellett metéltetniük magukat, a Törvény összes betűjét be kellett tartaniuk, ami rengeteg kötöttséggel járt, ahogy jár ma is, és kevesen kötelezték el magukat ezen az úton. Sokan beérték azzal, hogy a noahita törvényeket követik: ez a Törvény könnyített változatát jelentette, a fő parancsolatokra szorítkozott, és nem szerepeltek benne azok a rituális előírások, amelyek elsődleges célja, hogy Izrael gyermekeit elkülönítse a többi néptől. Ez a minimum lehetővé tette, hogy a prozeliták belépjenek a zsinagógákba.
Zsinagógák mindenütt álltak, az összes kikötőben, az összes jelentékenyebb városban. Jellegtelen épületek voltak, sokszor nem is templomok, csak egyszerű magánházak. A zsidóknak csak egy Templomuk volt, ahogy csak egy Istenük volt. Ez a templom Jeruzsálemben állt. Lerombolták, aztán újjáépítették, csodálatos lett. A világ különböző tájain szétszóratott zsidók – őket nevezték diaszpórának – minden évben küldtek egy obulust a rendben tartására. Nem érezték kötelezőnek a zarándoklatot. Egyesek megtették az utat, mások beérték a zsinagógával. A babiloni fogság óta hozzászoktak, hogy az istenükkel nem egy csodás és távoli épületben tartanak kapcsolatot, hanem egy könyv betűin keresztül, és a zsinagóga volt az a közeli és szerény hajlék, ahol egy szekrényből minden szombaton elővették azt a könyvet, illetve tekercset, amit nem Bibliának, még kevésbé Ószövetségnek, hanem Tórának neveztek.

Fordította: Lőrinszky Ildikó

Kapcsolódó írások


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-includes/functions.php on line 4556