Dollárbolt
Minden fizunap után beiktatok egy piacra menős délelőttöt, amolyan komoly szeánsz ez, igazi háziasszony létbe burkolózom ilyenkor. A fiam szerint veszek egy rahedli felesleges dolgot, szerintem nem, de a két nappal ezelőtti piacomnál aztán megint rájöttem, hogy van ez a férfitípus, amilyen a fiam is, egy feleség és a férje szólalkoztak össze éppen, mert szegény asszony megállt a hentesnél nyelvvel rakott disznósajtért és ez nem volt benne az eredeti tervben. Ilyenek no, vagyis egy bizonyos fajtájuk, csak az előre megbeszélt árucikk, az is jó gyorsan lehetőleg, én meg az intuitív vásárló, aki ugyan nem tudtam, hogy teszem azt, akciós céklát kapok, ami felülír ezt-azt, de alámerülök ebben az új információban és hagyom, hogy vigyen. Van persze a másik férfi alkat, aki maga is készséggel piacozik, ó igen, őket is szoktam látni, de minden mártírságom és dérrel-dúrral egyedül vásárlásom ellenére be kell lássam, nem tűrném a konkurenciát, megszoktam már ezt a szikár férfialkatot, előre el tudok játszani a lecsesző mondatokkal is, mit mondok majd a minek vettél ennyit és a minek vettél ilyetre, míg forgatom a kezemben a legújabb csábítást. Bibliai ez, igen bibliai, kit almával, kit filézett csirkemellel térítenek le a jó útról, esendő asszony vagyok, hát ez van.
Szóval piacról mentem haza épp, remegett a vállam már a súlytól, újkrumpli, csirkemell, kovászolni való uborka, tojás, petrezselyem, kapor – ez két csokorral, szólt az árus, hogy nem akar lebeszélni, de ha az uborkához veszem, elég lesz egy is, nagy a csokor, na ez is a fiamék lélekcsoportjába tartozik, gondoltam – sajt, tejföl, tejszín, eper, kicsit eltartottam az oldalamtól a szatyrot, mert múltkor vettem epret az éjszakai ügyeletbe, amit aztán lekvárfőzéssel kezdtem, úgy összetörtek útközben a szemek, így most vigyáztam, másra szántam. És akkor a Pacsirtamező utca egyik házából, a lehető legváratlanabb módon megcsapott a szombathelyi dollárbolt illata. Nem éreztem ezt 35 éve legalább. A reptéri duty free valamicskét visszaad abból az érzésből, de csekély. A dollárbolt illata az maga volt a sok beteljesületlen álom, a Barbie babák, a Camay szappanok, a szem-szájnak kánaán, ahova gyerekként rendszeresen betértem bámészkodni. Mesélte zongoraórán egy lány, hogy ott vettek átlátszó szappant. Átlátszó szappan… Semmire nem vágytam onnantól jobban. Aztán ott láttam először azt a fajta öngyújtót, amit ma már gyakorlatilag ingyen adnak, szintén átlátszó és különböző színekben van. Na de akkor itt még hol volt ilyen a dollárbolton kívül? Az átlátszó dolgok vonzottak így utólag, kivéve a Barbiet persze, hogy átláthatok valamin, amit nyugaton is látnak, nincs előttem rejtve, mi van belül. Ahogy kint, úgy bent.
A varrósdobozban volt egy már nem emlékszem hány schillinges, ezüst színű, mama megkérdezte egy Ausztriában dolgozó barátját, hogy mennyit érhet. Szinte semmit – jött a válasz, lehet már nem is érvényes, papír van már, mondta, így Mama aztán nekem adta, menjek, ha öngyújtót nem is, de tán egy gyufát ér az imádott dollárboltomban. És mentem. Sokat ért, megrakott szatyorral tértem haza, mama szidta a barátját, mint a bokrot, mert nyilván értelmesebb dolgokra is költhető lett volna, mint az osztrák csokilegendák garmadája, de mentségemre, került átlátszó szappan és átlátszó öngyújtó is, sőt, tán még egy Milde Sorte is a mamának. Sokáig szaglásztam a zacskót aztán, amiben hazavittem a nagy zsákmányt, benne most már a valóra vált álmok illatával.
És most idejött, ki egy házból, visszavitt a polcok közé, oda, ahol az átlátszó volt a vágy és a szelet csoki a boldogság. Az eper nem törött össze. És rájöttem, milyen jó is vágyakozni.
Nuszer Mirjam Johanna
