Középiskolás fokon
Ha én az összes középiskolámnak, ahol tanulmányokat folytattam, szentelnék egy cikket, most jó sokáig nem kéne aggódnom, hogy jön az email a leadási határidőről. Megírnám szépen egyben és hónapokra hátradőlhetnék. Hát igen, elhúzódó és intenzív kamaszságom adott munkát anyukámnak és a magyar közoktatásnak is. Nem vagyok egy nehezített pálya-függő, mégis olybá tűnhetek. Érettségi ovis gyermek mellett, diplomázás akkor, amikor a nyolcadikos fiam felvételizik… hiába no, én már csak tudom, hogy a stressz nem fogyaszt, engem legalábbis biztos nem. Nem látszanék ugyanis.
Azt viszont bármikor el tudom mondani őszintén, hogy 42 évesen beleférek abba a ruhába, amiben érettségiztem – jó, hát 10 éve volt, de ezt nem kell hozzátenni, nem?
Elkezdte tehát a fiam a középsulit, a jelek szerint nem örökölve – kopp-kopp-kopp – tőlem a lázadás ilyetén természetét, kicsatornázza ő máshogy a tinédzserkori kötelező köröket, hála Istennek. Zenésznek tanul, imádja, alig várta már a kezdést. Amúgy a babonásságot sem örökölte, ha már így lekopogtam az előbb: legutóbb ma reggel lettem érte lecseszve, mert visszajött a lakásba a maszkért, én meg rárivalltam, hogy köpje le háromszor az ajtófélfát. Ő kiakadt, hogy ne kelljen már minden hülyeségemnek alámenni, én meg csendben beláttam, hogy igaza van: nem kellenek a plusz pánikok, ad a világ eleget, na meg aztán a leköpött félfa járványügyileg aggályos. És hát nem a futballkapu félfája, hogy köpködhessük vígan.
Izgalmas év lesz, senki nem tudja előre, meddig érvényesek a mai szabályok, meddig mehetnek suliba, mikortól áll vissza a tavasszal begyakorolt online oktatás, hogy oldják meg a szülők, nem beszélve azokról az igazán kicsi elsősökről, akik most bújnak a tanító nénikhez, foghíjasan és büszkén viszik naaagy iskolásként a pónis/pókemberes táskát , hogy ők majd miként tanulnak meg írni-olvasni, hogy válnak közösséggé, ha bedurvul a helyzet. Vagy éppen szegényebb sorsúként azok a gyerekek, akik majdnem az iskolában esznek kizárólag és esélyük sincs otthon, gépen folytatni a tanulást, ha majd esetleg újból maradni kell. Sok a kérdés, a válaszok talán megjönnek idővel.
Azt mondta egy általam nagyon okosnak és értékesnek tartott ember nekem, hogy a járvány okozta közösségi élmények elmaradása talán azért elviselhetőbb, mert együtt éljük át, mindannyian kimaradunk belőle, ezáltal mégis közösségi.
Bízom benne, hogy a közösség valóban közösség lesz és összefogunk a bajban majd most is. Ha van tanítása ennek a pandémiának, akkor talán ez, hogy vegyük észre ha valaki segítségre szorul, éhes, szomorú, fél. De leginkább most persze örüljünk a gyerekeinknek, akik izgatottan várják az új élményeket. Szorítsunk, hogy lehessenek gyerekek, izgulhassanak dolgozat előtt, randizhassanak a suli mögött, mert ez azt jelenti, hogy túl vagyunk ezen a járványon. Legyen így mihamarabb. Kopp-kopp-kopp.
Nuszer Mirjam Johanna