(avagy Kakaós csiga)
– Itt van 30 forint – mondta anyám, majd a kezembe szórta a csörgő pénzt.
A régi 10 forintoson a Magyar Népköztársaság szabadságszobra volt. Mindannyiunk számára nagy pénz volt ez. 3 darab tíz forintos sok dologra volt elég, és sok dologra kevés.
Aztán a pénzt a zsebembe tettem, a csíkos szatyrot a kezembe vettem, és elindultam.
A Tömös utcai kenyérgyár felé vettem az utam, és az előttem álló szégyenkezésre próbáltam magam felkészíteni. Szégyen, mely minden héten legalább kétszer feltüzeli a fülem és pirossá változtatja azt.
A kenyérgyár boltjába belépve a pult mögött álló nő rám néz, majd megszólal:
– Kutyának jöttél megint kenyérért? Száraz kenyérért?
– Igen – válaszoltam halkan, majd az előbb említett szégyen dörzsölni kezdte a fülem hegyét, miközben lesütöttem a szemeim.
A nő a bolt és a gyár közötti folyosóra vezetett, ahol egy hatalmas fém konténerben sorakoztak a tegnapi vagy azelőtt el nem adott kenyerek, pékáruk.
– És hány kutyátok van, hogy ilyen sokat esznek? – kérdezte a nő kissé cinikusan.
– Tíz! – mondtam zavarodottan, majd a kenyereket válogatni kezdtem. Próbáltam a puhább kenyereket kikeresni a konténerből.
Kis idő múlva az eladó otthagyott a konténerrel. Mintha csak erre vártam volna. A száraz kenyerek között kezeimmel gyorsan próbáltam keresni a tegnapi pékárukat, melyeket a szatyorba pakolgattam, egymásra illesztve. És akkor a konténer egyik sarkában felfedeztem azt a bizonyos részt. Két kenyér takarásában körülbelül 10 darab puha és illatos kakaós csiga volt bedobva. Gyorsan kikapartam a többi kenyér alól és pakolni kezdtem a szatyorba. Bár legalább tegnapi kellett, hogy legyen, az illata ellenállhatatlan vágyra késztetett, és az egyikbe beleharaptam. Úgy éreztem, mintha most vették volna ki a kemencéből és épphogy porcukorral hintették be. Nem gondoltam arra, hogy egy konténerből halásztam ki, és, hogy 10 forint/kg áron adják el takarmány kenyérként.
Aztán a pillanatnyi kábulat után a telepakolt szatyorral visszamentem a boltba, ahol lemérettem a szatyor súlyát.
– 35 forint lesz! – mondta az eladó, majd rám nézett.
A szégyen megint lihegni kezdett mögöttem, miközben a kezembe lévő 30 forintot adtam át a nőnek. A nő megszámolta, majd legyintett egyet. Lassan az ajtó felé fordultam, amikor a boltos megadta a végső kegyelemdöfést.
– Csokis lett a szád a kakaóscsigától! – mondta, majd a saját szájaszélére mutatott.
Úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Bár mindketten tudtuk, hogy nem a tíz kutyának viszem a takarmány pékárut, sosem mondtuk ki, hogy mi esszük meg majd otthon.
Azóta is, ha meglátok egy kakaóscsigát, a konténer jut eszembe, ahonnan életem legfinomabb süteményét ettem.
