681. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója 12. rész

By

Középiskolás fokon

Ha én az összes középiskolámnak, ahol tanulmányokat folytattam, szentelnék egy cikket, most jó sokáig nem kéne aggódnom, hogy jön az email a leadási határidőről. Megírnám szépen egyben és hónapokra hátradőlhetnék. Hát igen, elhúzódó és intenzív kamaszságom adott munkát anyukámnak és a magyar közoktatásnak is. Nem vagyok egy nehezített pálya-függő, mégis olybá tűnhetek. Érettségi ovis gyermek mellett, diplomázás akkor, amikor a nyolcadikos fiam felvételizik… hiába no, én már csak tudom, hogy a stressz nem fogyaszt, engem legalábbis biztos nem. Nem látszanék ugyanis.

Azt viszont bármikor el tudom mondani őszintén, hogy 42 évesen beleférek abba a ruhába, amiben érettségiztem – jó, hát 10 éve volt, de ezt nem kell hozzátenni, nem?

Elkezdte tehát a fiam a középsulit, a jelek szerint nem örökölve – kopp-kopp-kopp – tőlem a lázadás ilyetén természetét, kicsatornázza ő máshogy a tinédzserkori kötelező köröket, hála Istennek. Zenésznek tanul, imádja, alig várta már a kezdést. Amúgy a babonásságot sem örökölte, ha már így lekopogtam az előbb: legutóbb ma reggel lettem érte lecseszve, mert visszajött a lakásba a maszkért, én meg rárivalltam, hogy köpje le háromszor az ajtófélfát. Ő kiakadt, hogy ne kelljen már minden hülyeségemnek alámenni, én meg csendben beláttam, hogy igaza van: nem kellenek a plusz pánikok, ad a világ eleget, na meg aztán a leköpött félfa járványügyileg aggályos. És hát nem a futballkapu félfája, hogy köpködhessük vígan.

Izgalmas év lesz, senki nem tudja előre, meddig érvényesek a mai szabályok, meddig mehetnek suliba, mikortól áll vissza a tavasszal begyakorolt online oktatás, hogy oldják meg a szülők, nem beszélve azokról az igazán kicsi elsősökről, akik most bújnak a tanító nénikhez, foghíjasan és büszkén viszik naaagy iskolásként a pónis/pókemberes táskát , hogy ők majd miként tanulnak meg írni-olvasni, hogy válnak közösséggé, ha bedurvul a helyzet. Vagy éppen szegényebb sorsúként azok a gyerekek, akik majdnem az iskolában esznek kizárólag és esélyük sincs otthon, gépen folytatni a tanulást, ha majd esetleg újból maradni kell. Sok a kérdés, a válaszok talán megjönnek idővel.

Azt mondta egy általam nagyon okosnak és értékesnek tartott ember nekem, hogy a járvány okozta közösségi élmények elmaradása talán azért elviselhetőbb, mert együtt éljük át, mindannyian kimaradunk belőle, ezáltal mégis közösségi.

Bízom benne, hogy a közösség valóban közösség lesz és összefogunk a bajban majd most is. Ha van tanítása ennek a pandémiának, akkor talán ez, hogy vegyük észre ha valaki segítségre szorul, éhes, szomorú, fél. De leginkább most persze örüljünk a gyerekeinknek, akik izgatottan várják az új élményeket. Szorítsunk, hogy lehessenek gyerekek, izgulhassanak dolgozat előtt, randizhassanak a suli mögött, mert ez azt jelenti, hogy túl vagyunk ezen a járványon. Legyen így mihamarabb. Kopp-kopp-kopp.

Nuszer Mirjam Johanna

You may also like