Fellebben a függöny, én bizonytalanul lépek fel a színpadra.
Körülöttem csupa álarcos emberek mulatnak.
Hirtelen arcomhoz kapom a kezem, s érzem, hogy rajtam is álarc van.
Körbenézek: mindenhol vakító reflektorfény…
A mennyezet csupa dísz, kristály csillárok lógnak, minden olyan csodás, minden fénylik, a háttérben pedig kellemes zene szól.
Engemet is elragad a bál bódító hangulata.
Nézem ezt a sok embert, ahogy kényszerből egymásra mosolyognak, s folyamatosan párt cserélve táncolnak, önfeledten mulatoznak.
Mindenki álarcot visel, senki sem az igazi arcát mutatja…
Pompás kosztümök, drága ékszerek, s díszes maszkok mögé rejtik az igazi értéket: a lelket.
Nem érdekli őket a belső világ, csak a sok elbűvölő hazugság, a színes illúzió.
Nem tudom, hogy a hideg pezsgő, a vörösbor, az erős szivarfüst, vagy a drága parfümök illata miatt, de hirtelen szédülni kezdek, gyomrom görcsbe rándul, szívem is hevesebben ver.
Torkomat megtámadja egy keserű érzés, hányás kerülget, undorítónak találom a látványt…
Körbenézek, s nem tudom elhinni, hogy hová kerültem.
Kívül a pompa, de alatta nincs semmi, csak hidegség és így a drágakövek is csak üresen csillognak. Vajon a teremben már mindenki részeg, vagy mindenki olyan ostoba, hogy nem látja ezt?
Hol van az értelem, hol van a szeretet, hol van az igaz való?
A szemem könnyes… elegem van már ebből a mocsokból!
Megrémülve menekülni akarok, próbálok elfutni!
Rohanok a függöny mögé, ahonnan jöttem, kerülgetve az üres fényűzőket.
Körülnézek, de nem látok sokat, mert sötét van, mégis boldogság tölt el…
Megszokja szemem a sötétet, akkor látom csak, hogy a szobámba vagyok, ami egyszerű és sötét… nincs itt zene, se tánc.
Mélyeket lélegzek, lassan megnyugszom.
Hátamat a hideg falnak döntöm és mosolygok.
Rájövök, hogy ez nem színház és nem is bál, hanem csak egy rossz álom volt, amilyen az élet is maga!
Köszönöm szépen!
Likes
Nincs hozzászólás