Rémes

Harmincnyolc éves koromra ismét független férfi lettem; a válóperes hercehurca után azért tudtam venni egy kis lakótelepi lakást Angyalföldön, és a vagyonmegosztás végén – hála ügyvédemnek – maradt még körülbelül nyolcszázezer forintom. Ennek örömére egy hónap rendkívüli szabadságot vettem ki a munkahelyemen, és gőzerővel készültem a 13. Országos Keresztrejtvényfejtő Bajnokságra (ez volt életem nagy hobbija, vagy inkább már szenvedélye). Az egy hónap alatt leporoltam néhány lexikont, felfrissítettem jegyzeteimet – melyek az évek során maguk is lexikonnyi terjedelművé nőttek – és augusztus végén (immár harmadik alkalommal) meg is nyertem a versenyt, melynek fődíjaként egy ötnapos nagy-britanniai körutazásra jogosultam (koszttal-kvártéllyal, teljes költségtérítéssel). Extra-bónuszként pedig Lord Winston Cunningham – az Egyesült Királyság Keresztrejtvényfejtő Nagydíjának győztese, aki maga is hobbijának megszállottja volt – meghívott engem, a magyar bajnokot, hogy egy napra élvezzem vendégszeretetét ősei XIII. században épült cronwalli várkastélyában. Különösebb nyelvi nehézségeim nem lévén – felsőfokú angol nyelvvizsgával végeztem a Műszaki Egyetemen – örömmel elfogadtam a meghívást, – és a visszaigazolás után – egy esős-viharos szeptemberi estén végre ott álltam a kastély előtt. Az építmény elég baljóslatú képet mutatott: ahogy a villámok fényénél kivettem, a vár magas falait sűrűn benőtte a repkény, és az omladozó toronyszobákban vijjogó éjszakai madarak vertek tanyát. Miután a bronzkopogtatóval megdöngettem a vasalt tölgyfaajtót, a libériás inas bebocsátott, és kisvártatva vendéglátóm sietett – vagy inkább csoszogott – felém.
– Ó, itt van az én ifjú magyar bajnok barátom…! – selypítette (mint később megtudtam, a Lord hetvenhárom éves volt) és megölelt. Egy darabig még veregette a vállam, aztán huncutul felvillanó szemmel megszólalt:
– Engedjen meg egy kérdést, bajnokom…! Nos, kihalt közel-keleti nyelv, melyet még három szíriai faluban beszélnek. Hét betű – az angol nyelvben is pontosan ennyi. Nos…?
– Arameus – vontam meg a vállam, mert ennél azért nehezebb kérdésre számítottam.
– Helyes – így a Lord, aztán hátrább lépett és ujját a mellemnek szegezte:
– A világ teremtőjének, az őstehénnek a neve a hindu mitológiában. Öt betű, az angol nyelvben is pontosan ennyi. Nos…?
– Aditi – feleltem unottan, és tudtam, hogy őlordsága nincs tisztában felkészültségemmel.
– Nagyon jó! – lelkendezett a Lord. Kérem, engedjen meg egy utolsó kérdést! Nos… ki lett Dzsingisz kán lovának négy patkója közül Kína helytartója? Hat betű…
– Az angol nyelvben is pontosan ennyi… – fejeztem be helyette, és elmosolyodtam. Nos, Dzsingisz kán négy nagy hadvezére: Szebutaj Bogatur, Dzsibe, Bagurcsi, és Mukucsi közül az utóbbi lett Kína mongol helytartója – válaszoltam és meghajoltam.
– Fenomenális! – kiáltotta a Lord, két oldalról arcon csókolt, aztán intett az inasnak, aki az étkezőterembe vezetett bennünket. Fejedelmi módon megvacsoráztunk, aztán átvonultunk a könyvtárszobába egy kis konyakozással összekötött szivarozásra. A Lord – kövér füstkarikát eregetve – hátradőlt fotelében, majd némi torokköszörülés után felemelte mutatóujját.
– Ifjú barátom! – kezdte – ön bizonyára hallott az ősi angol várkastélyok visszatérő kísérteteiről, akik általában az éjféli órákban zavarják meg az itt élő leszármazottaik nyugalmát. Nos, a hír igaz, de semmi oka nincs a félelemre, ha az éjfél az olvasóteremben talál bennünket: magam több mint ötven éve élek a társaságukban, sőt, némely éjszakán együtt olvasgatok szellem-ükapámmal, aki ezt a könyvtárat alapította. Túl ezen, ők idegenekkel csak a legritkább esetekben foglalkoznak, úgyhogy nyugodtan hajtsa álomra a fejét. Talán a Lord szavai nyugtattak meg, talán a bőséges vacsora (valószínűleg az utazás fáradalmai is közrejátszottak), de én ezen az éjszakán úgy aludtam, mint a tej. Reggelre kissé csalódott is voltam: ugyan miféle kísértetkastély ez, ahol még egy göthös szellem sem riogatja az embert?! Hamar túltettem magam ezen, és a szívélyes vendéglátás után magam is meghívtam a tiszteletreméltó angol urat, legyen a vendégem, ha egyszer Budapesten jár.
Előzetesen felhívtam a figyelmét, hogy várkastélyra ne számítson, otthonom egy lakótelepi panellakás, mely annyira új, hogy még érződik rajta a festékszag. Egyben elnézést kértem, hogy kis lakásomban egyetlen kísértő szellemet sem tudok felmutatni, és reményemet fejeztem ki, hogy ettől – a számára szokatlan nyugalomtól – eltekintve kellemes, pihentető éjszakát fog eltölteni nálam.
Lord Cunningham jó fél év múlva viszonozta látogatásomat; rácsodálkozott modern kis lakásomra, melyről először azt hitte, hogy egy avantgard stílusban kialakított előszoba, s miután hiába kereste a lovagteremben lévő ebédlőt, belenyugodott abba, hogy meginvitáljam egy magyaros étterembe.
A jól sikerült vacsora után hazatértünk, még beszélgettünk egy sort, aztán megágyaztam a Lordnak a nagyszobában, és jó éjszakát kívánva egymásnak, lefeküdtünk. Nekem jó helyem volt a gyerekszobában, még olvasgattam egy órát, mikor is kopogtattak, majd Lord Winston nyitott be óvatosan, hosszú hálóingben, hálósipkával a fején.
– Alszik? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem alszom. – feleltem én. – Valami kívánsága van?
– Nem is tudom, de mintha járkálnának a mellékhelyiségben… folyamatos cipőkopogást hallok.
– Nincs semmi baj – nyugtattam meg vendégemet – a mellékhelyiség ablaka nem záródik pontosan és a szél ütemesen a kerethez csapkodja. Tudja, ez egy új lakótelep, és itt előfordulnak ilyen apró építési hibák. Aludjék nyugodtan. A Lord hümmögve visszavonult a szobájába. Éppen elaludtam volna, midőn ismét nyílt az ajtó:
– Mintha feszegetnék az ajtót – suttogta a Lord – van magánál fegyver?
Kiugrottam az ágyból, ketten hallgatóztunk.
– Ó, semmiség! – mondtam végül mosolyogva. – Tudja, a szomszéd lakás ajtaja megvetemedett és saját magát próbálja kipréselni a falból. Innen erednek a különös hangok, de ez csak egy apró építési fogyatékosság, új lakótelepeken gyakran előfordul. Aludjék nyugodtan!
A Lord zavartan bocsánatot kért, és miután adtam neki egy altatót, ismét visszavonult szobájába.
Éjféltájt felriadtam és csaknem felkiáltottam a rémülettől. Egy szellem állt az ágyam előtt és a paplant húzkodta rólam. Hirtelen értettem meg, hogy csupán őlordsága áll előttem hosszú hálóingében.
– Jöjjön azonnal! – dadogta. – Valaki sír a falban! Közvetlenül az ágyam mellett!
Bementem hozzá és együtt hallgatóztunk.
– Ó, semmiség! – legyintettem végül. – Igazán sajnálom önt, de itt, az ágya mellett megy egy vízcső.
Az adja ezt a nyüszítő, sírásnak tűnő hangot. Valami tervezési, vagy építési hiba… ne is törődjön vele, aludjék nyugodtan!
Közben egy pohárka konyakot töltöttem az agg főrendnek, mert nagyon megviseltnek látszott. Egy hajtásra kiitta, aztán visszahanyatlott párnájába, s csak a kezével jelezte, hogy menjek a szobámba vissza, megpróbál elaludni. Már pirkadt, amikor arra ébredtem, mintha a másik szobában vinnyogna valaki. Rossz előérzettel keltem fel, és halkan benyitottam vendégemhez.
Lords Winston felhúzott lábbal kuporodott az ágyon, és kezét fülére szorítva vinnyogott.
Mikor meglátott, leugrott az ágyról, és görcsösen belém kapaszkodott.
– Gyilkosság! Tömeggyilkosság! Ott, ott… – mutatott reszkető kézzel a szomszéd lakás leválasztó fala felé. – Nyögés, jajgatás, sikítás, hörgés… – fogta be ismét a fülét – és így megy már fél órája, nem bírom tovább hallgatni! Ez a borzalmak háza… meneküljünk innen! – nyöszörögte.
Átkaroltam a vállát, és megpróbáltam megnyugtatni:
– Tudja, uram, a szomszédban egy ifjú házaspár lakik, akik – jobb híján – itt töltik a mézesheteiket. A falak meg vékonyak… megérti Lordságod.
– Semmit nem értek meg! – kiáltotta szederjes arccal a Lord (lehet, hogy 73 évesen már én sem fogok emlékezni bizonyos dolgokra), csak azt tudom, hogy ebben a házban megmagyarázhatatlan dolgok történnek! Az egész világ tudja, hogy Angliában a legmagasabb az egy négyzetkilométerre eső kísértettek száma, de ehhez képest mi sehol sem vagyunk! Kérem azonnal hívjon egy taxit, az első repülőgéppel hazautazom.
Kikísértem a repülőtérre, és a felszálló gép után integetve arra gondoltam, hogy milyen boldog is lehet most a tiszteletreméltó öregúr; hazatér ódon várába, érthető és megmagyarázható kísértetei közé.

0