Tami nem mozdult. Nézte az ablakon lassan erekké dagadó
páracseppeket, ahogy utat találnak maguknak a lerakódott porban. Hallgatta a
motoszkálást maga körül. Patkányok. Egyre több van belőlük. A szemeiket is
látta, amint közelebb óvakodtak. A dögök! Mennyire utálta őket!
Hallgatta a saját szívverését, próbálta csitítani a
vissza-visszatérő remegést, ami a gyomrától indult, hogy uralkodjon minden
porcikáján. Még a haja tövében is érezte a csillapíthatatlan, görcsös
hidegrázást.
Aztán mégis csak megmoccant. Túlságosan felerősödött a
remegés, a szája kiszáradt, a lábai görcsbe rándultak. Ki kellett egyenesíteni,
hogy ne sikítson fel fájdalmában. Felállt. Indulni készült.
– Elmész?
– El.
– Hozol?
– Hozok.
Lassú mozdulatokkal vette fel a kabátját. Nem sokat kellett
öltözködnie, minden vagyonkája ott volt sovány, törékeny testén. Farmer, póló,
két pulóver, barna fiúkabát, egy szakadt tornacipő, fél pár kesztyű, rózsaszín
sál, sapka.
Lenézett a fiúra, akivel lassan egy éve osztotta meg a vackát.
Szeretett volna visszabújni mellé, hallgatni, hogy dobog a szíve, megcsókolni,
felmelegíteni.
– Tami! – szólt utána a fiú – hozzál kenyeret is!
Nem válaszolt. Miért áltassa a fiút?
Kifele menet megbotlott valamiben. Egy döglött patkány
hevert a lába előtt. Undor fogta el. Egyszer Zsolci megfogott egy ilyen
fenevadat és a nyakába tette. Érezte az apró, puha lábak érdességét a bőrén, a
szőrének simítását a nyakán. Még a szagát is érezte. Akkor a dög belekapott a
fülébe. Perceken át csak visított, mint egy őrült, ütött-vert mindent, ami az
útjába került. Ketten fogták le. Zsolci meg csak nézte, és röhögött azzal a
különös, sátáni vigyorral.
– Véres a füled! Hihihi, rohadt véres …
Akkor gyűlölte a fiút.
– Na, húzz innen a francba, kisanyám! – lökték félre a
városszéli benzinkút kamionos parkolójában. Rosszkor jött. A placcon négy-öt
lány sétálgatott alig felöltözve. Jobb, amikor kevesen vannak, akkor több az
esélye, hogy talál valakit, akitől anyaghoz juthat. Hátrament a mosdókhoz, hogy
egy korty vizet igyon. Teljesen kiszáradt a szája, és az átkozott remegés sem
akart alább hagyni. Állt egy kicsit a
tükör előtt. A kócos hajával, karikás szemével, szürke arcával inkább negyven
évesnek nézett ki, mint húsznak.
Valahogy anyaghoz kell jutni, még egy napot már nem bírnak
ki. Holnap már erősebbek lesznek a fájdalmak, kínzóbb lesz a szomjúság,
elviselhetetlenebb a remegés. Holnap már talán késő lesz.
– Mennyi? – szólította meg a férfi.
– Mivel fizet? – kérdezett vissza Tami
– Mivel fizessek? Csak rád kell nézni!
– Dehogy! Csak fázom …
– Na, jó! Egy?
– Kettő? – kérdezett vissza mohón a lány.
– Legyen, de akkor némi extrát is várok – vigyorgott a
férfi.
Aztán a következő óra maga volt a pokol. A koszos
motelszobában megállt az idő, pedig Tami az első perctől azt kívánta, hogy
legyen már vége, mert ezt ép ésszel elviselni nem lehet.
– Hoztál?
– Hoztam.
– Mennyit?
– Kettőt – hazudott Zsolci szemébe. A másik kettő, amit
kiemelt a férfi zsebéből, jó lesz holnapra. Egyszerre lőtték be magukat. Tami
becsukta a szemét, hogy koncentrálhasson a repülésre. Várta, hogy jöjjön a
magasság, de minél jobban akarta, annál inkább zuhant mind mélyebbre. Még látta
maga előtt a kisfia arcát, de egyre halványodott a kép. Még hallotta, hogy
valami motoz a fülénél. Patkány. El akarta zavarni, de elveszett a hangja,
aztán már nem volt semmi.
Másnap Zsolci ébredt fel elsőként. Fájt a feje, kiszáradt a
torka, iszonyatos szomjúság kínozta. Lassan mozdult, nehogy a lányt
felébressze. Rossz bőrben jött meg este, csak aludjon. Kiment, hogy a
környékbeli kukákból valami ennivalót kotorjon össze. Nem maradt el sokáig.
Ugyanúgy találta, ahogy elment. A fal felé fordulva,
mozdulatlanul. Csak a patkányok, azok a hülye kis dögök! Ott cepedliztek az arcán.
Miért hagyja?
– Hé, Tami! – lépett oda a lányhoz vigyorogva – Véres a
füled! – Amint maga felé fordította, Tami keze élettelenül koppant a hideg
járólapon, ujjai közül egy fénykép csúszott a poros padlóra, rajta egy pufók
arcú fiúcska. A fiú egy darabig nézte,
aztán hirtelen kutatni kezdett a lány zsebében. Miután megtalálta, amit
keresett, elment, vissza sem nézett.
Néhány nap múlva már csak a patkányok szaladgáltak a dohos
pincében. A félhomály jótékonyan takart el mindent szörnyűséget. Pedig nem is
olyan régen élt itt egy fiú és egy lány.
