Fél éjfélkor arra ébredtem, hogy nagyszerű, sőt, mi több, gyönyörű szép álmot látok. Kipattantam az ágyból. Döbbenten konstatáltam, állva, csaknem teljesen ébren is látom az álmot, nyitott szemmel, igaz, vaksötétben, mintha csukva lenne szemem. De hát, ez lehetetlen, mormoltam magam elé, vagyis, hát suttogtam magam elé. Hiszen ébren vagyok. Vagy csak azt gondolom? Bele csíptem combomba. Fájt. Tehát ébren vagyok, mégis álmodom.
Felkapcsoltam a lámpát, ám az álom makacsul ott maradt. Semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy végre vége szakad, eltűnik, távozik, és én visszafekhetek aludni. Másnap szörnyen fontos dolgok vártak rám, pihennem kellett volna, kiszundizni magamat, sok-sok alkotóerőt gyűjteni, csakhogy az álom nem hagyott békén. Makacsul szobámban maradt, és birizgálta fáradt lelkemet.
A fenébe, tán azt hiszed, hogy egész éjjel téged nézlek? Nem, nem! Tudod, mit teszek, mondtam nevetve. Egyszerűen kiírlak magamból. Lezöttyentem gépem elé és bepötyögtem háromezer ötszáz karaktert. Fel is olvastam, azonban az álomnak cseppet sem tetszett. Így aztán kénytelen kelletlen, átfogalmaztam, de az se. Mérgesen átírtam, újra, meg újra, meg újra. Hajnalig tartott az elkeseredett küzdelem, eredménytelenül.
Pirkadat után valószínűleg elbóbiskoltam. Ugyanis hét órakor arra riadtam, hogy fáradt idegeimet tépve, csörög a vekker. Ugyan mi mást tehettem volna, rohantam a fürdőszobába, aztán a konyhába kábán, nem voltam teljesen magamnál. Sebaj. A mindennapi reggeli rutin segített. Futottam dolgozni. Az a fránya álom mindenhova követett, mint valami hűséges eb, ám ezt akkor már nem bántam, bele törődtem sanyarú sorsomba.
Fél délben főnököm rám ripakodott. Laci, nem figyelsz a munkádra, te beteg vagy, tán nagyon is, vagy pedig álmodozol! Takarodj haza! Természetesen nem ellenkeztem, haza mentem. Üres fejjel lehuppantam kedvenc fotelembe, becsuktam a szemem, és hirtelen fény gyúlt agyamba, túl hosszúra sikerült álmom leírása, lefestése, ezért nem tetszett neki. Nahát! Nem vagyok én szófosó, hanem szavakkal festő. Minek háromezer karakter, ha elegendő öt jól fogalmazott mondat is. Íme.
Álmomban Magyarország felett lebegtem, jó magasan. Tisztán láttam az egész országot Soprontól Záhonyig, Ózdtól Zalaegerszegig, Esztergomtól Szegedig. Mindent és mindenkit láttam. Az emberek mindenféle ármánykodás nélkül, háborúskodás nélkül boldogan éltek, mert nagyra becsülték egymást, tisztelték egymást, és mindennél jobban szerették az áldott békét. Ugye milyen gyönyörű szép álom.
