Amikor meghalljuk a nevet, hogy Chris Hemsworth, legtöbben nem egy színészre, hanem arra a genetikailag szinte kivitelezhetetlen reklámtestre asszociálnak, amely mintha csak most esett volna le egy ausztrál proteinpor gyártósorról. Ezen nem is kell különösebben meglepődni. A hollywoodi álomgyár könnyektől és ondótól csatakos világában a siker kulcsa sokszor nem a tehetség, hanem hogy hány centi a bicepszkerületed, és mennyire tudsz sármosan feszíteni a zöld háttér előtt, miközben épp CGI-szörnyeket csapkodsz egy kalapáccsal. Spoiler alert: Hemsworth nagyon tud.
Emberünket ennek megfelelően az évek alatt olyan ikonikus szerepekben láthattunk, mint Thor (Thor), Thor (Thor: The Dark World), Thor (Thor: Ragnarok), Thor (Thor: Love and Thunder), Thor (The Avengers), Thor (Avengers: Age of Ultron), Thor (Avengers: Infinity War), Thor (Avengers: Endgame), valamint Kevin (Ghostbusters). Karrierje roppant diverz és szerteágazó, melyben folyamatosan újabb és újabb arcát mutatja meg a nívós audiovizuális élményekre éhes közönségnek. Thor dühös. Thor szomorú. Thor vicces. Thor meghízik és Fortnite-ozik. Thor iszik. Thor újra dühös. Mindezt lehetőleg félmeztelenül, lassított felvételben, viking módra vegytiszta tesztoszteront izzadva. És a néző hálás: tapsol, eszi a popcornt és issza a felvizezett mozis kólát, míg a két lábon járó hollywoodi mosoly, életnagyságú Baywatch-poszter teszi a dolgát, mindig ugyanazt. Bánja vajon, hogy számára az Oscar-gála legnagyobb elismerése nem a filléres szobrocska, hanem hogy Meryl Streep ránéz és azt mondja: „Wow, nice pecs!”
Hemsworth egész pályája mintha egyetlen cinikus castingdirektor fejében megszületett gondolat köré épülne: „Legyen valaki, aki eljátssza a pH-semleges férfiasságnak azt az alacsony testzsír százalékra optimalizált változatát, mely nem billen át toxikus maszkulinitásba”. Akiről a női közönség elhiheti, hogy nemcsak eszméletlen az ágyban, de másnap reggel egy pokoli jó latte macchiatoval ébreszt, tejhab szívecskével a tetején. Így született meg a szépfiú-kommandós, szépfiú-titkosügynök, szépfiú-hacker, posztapokalipszis szépfiú. A biztonságos szerep, melyhez nem kell arcjáték, csak egy szerfelett dekoratív arc, szakállal vagy anélkül.
„I choose to run towards my problems, and not away from them…
because that’s what heroes do”
Persze igazságtalanok lennénk, ha csupán erről az oldalról vizsgálnánk Hemsworth pályáját, hisz ott volt például a Hajsza a győzelemért (Rush), ahol az Akadémia egy rövid ideig meg is zavarodott, hogy ebben a srácban talán több van, mint BioTech tömegnövelő, de aztán a filmesztéták gyorsan be is vonultak a sarokba pár percre, amíg elmúlt ez a kellemetlen érzés: maradt az identitásválsággal küzdő istenember, akinek a karonpapír-macsóságát bármikor dekonstruálni lehet egy-egy ízléses poén kedvéért. A Ragnarök voltaképp önmaga paródiájává tette a Marvel-mitológiát, persze leginkább Thor kárára, de tény, hogy Chris amolyan drámatagozatos Steve Irwinként meglepően jól mozgott ebben az amúgy előnytelen szerepben. A szuperhősfilmes humor persze olyan émelyítően formuláris, szkriptdoktorok által kikísérletezett matéria, mely kétszeri kóstolás után (vagy 15 éves kor felett) megfekszi az ember gyomrát, de ez már egy másik kérdés.
Hemsworth kozmikus helyi értéke leginkább a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods) c. film nevetségesen tragikus jelenetében kulminál, mikor az általa alakított karakter megpróbál hősiesen átugrani egy mély szakadékot a motorjával, hogy segítséget hívjon a barátainak, de nekicsapódik egy láthatatlan erőtérnek és szörnyet hal. A jelenet sokkoló, abszurd, és már-már kegyetlenül reflektív, hisz abban a pillanatban, amikor szerencsétlen szereplő végre készen áll arra, hogy kilépjen a tehetetlenség és bárgyú, sztereotip szépfiúság rá szabott börtönéből, rögtön arccal előre beleütközik a szerepe szó szerinti korlátaiba. Bizonyos értelemben ez Hemsworth eddigi karrierjének legőszintébb metaforája. Úgy tűnik, minden ugrás a legitimitás és önazonosság felé, minden igyekezet arra, hogy átkeljen az előítéletesség szakadékán, menthetetlenül pofára eséssel végződik. Hiába kötelezi el magát a szökés mellett, a szökési sebességet mégsem éri el, és bármerre fordul, falakba ütközik, melyeket nem feltétlenül a saját korlátai, sokkal inkább a vele szemben támasztott elvárások építenek és tartanak fent, melyek közül még Tyler Rake sem tudná kimenekíteni őt.
Nevetünk, esszük a popcornt, isszuk a felvizezett mozis kólát, de valahol azért a lelkünk mélyén sajnáljuk Hemsworth-öt, hisz amúgy minden bizonnyal egy kedves, humánus, jó humorú, és láthatóan igyekvő színész, aki időnként megpróbál kitörni a saját izompáncéljából: rivaldafényben zajló életének az egyik ritkán tárgyalt aspektusa, hogy a karrierje csúcsán elhagyta Los Angelest, és visszaköltözött Ausztráliába a családjával. Nem PR-fogásként (ami ugye a filantróp hírességeknél óhatatlanul felmerül, mint gyanú), hanem hogy közel lehessen a szüleihez, és a gyerekei ne vörös szőnyegeken járkálva nőjenek fel, miközben az apjuk ideáltipikus arcképe a valódi jelenlét helyett óriásplakátok százairól figyeli őket, hanem Byron Bay napsütötte, homokos tengerpartjain, nem messze délre az ikonikus Gold Coast-tól. Ez a húzása több mint szimpatikus, hisz emberi döntést hozott egy olyan felszínes és kegyetlenül pragmatikus világban, mely kifacsarja és eldobja az egyént, aprópénzre váltja a büszkeséget, kihasználja és megrontja az ártatlanságot. Távozása azt mutatja, hogy már eloszlott szemei körül a rózsaszín köd, és meglátta a makulátlanra marketingelt hollywoodi díszletek mögött a kiábrándító valóságot.
Emberünk bimbózó különutasságát példázandó ott van a saját gyártású Limitless című National Geographic-széria, ahol Chris extrémebbnél extrémebb kihívásokba hajszolja magát, hogy megértsük, nem kell szuperhősnek lenned ahhoz, hogy átlépd a határaidat, és… nos, a formula részben működik is. Persze az nem segít, hogy Hemsworth még meditálás közben is úgy néz ki, mint aki képes fél kézzel megfojtani egy jegesmedvét. Fogalmam sincs, hogy ez milyen lifestyle üzenetet közvetít nekünk, a body positivity bűvkörében kóválygó, egyszerű földi halandóknak, de az majdnem teljesen biztos, hogy ez lesz az egyetlen pont, ahol Hemsworth és Darren Aronofsky biográfiája metszi egymást.
Végső soron Chris Hemsworth még mindig a modern hollywoodi férfiszimbólum: egyszerre elérhetetlen és teljesen kiszámítható. Borostás és jólfésült. Henry Cavill… a Henry Cavillség nélkül. Mint egy időtlenségbe dermedt Dior-reklám, amit már nyolcszor láttunk, de azért még reménykedünk, hátha a szélgép kilencedjére másként lobogtatja majd a haját. Vagy az arcizmait. És ha nem? Sebaj. Úgyis jön egy újabb, kicsit fiatalabb, valamivel szögletesebb állkapcsú, fényes szemű és csillogásra éhes kiadás, akit ugyanúgy be lehet állítani a kirakatba profitot termelni, hisz a kritikátlan közönség a jegyvásárlással tovább működteti a rendszert, legitimálva a kreatív középszert.
És valahol itt rejlik a valódi tragédia. Voltaképp nem az a legszomorúbb, hogy Chris Hemsworth csapdába esett a Walt Disney purgatóriumban, hogy pótolható vagyontárgynak használják, és emiatt nem derülhet ki, hogy kevesebbet vagy többet ér-e annál, amit látunk belőle. Tudod, az ilyesmit már megszoktuk. Business as usual, baby! Az a fájó, hogy minden alkalommal, amikor megpróbál kilépni a skatulyájából, a Hollywood egy csekk képében érkező visszautasíthatatlan ajánlattal kivásárolja őt az autonómiájából és visszarugdossa az újabb futószalagon gyártott, könnyen fogyasztható Marvel-kalandba, tovább bohóckodni a green screen előtt. Ám amikor majd a producerek szükségszerűen kicsavarják kezéből a Mjölnir-t, reméljük eszébe jutnak Odin szavai arról, hogy ő vajon csak a kalapácsok istene, vagy esetleg több annál. Valaki, akit nem az összelopkodott, levesporosított mitológia, nem a multimilliárd dolláros stúdiók öltönyös szociopatái, és nem a nézettségi indexek határoznak meg, hanem ő maga.
szöveg: Takács Norman
portré: REUTERS/Stephane Mahe
fotó: REUTERS/Mario Anzuoni
