Remélem olyan áldott békesség van a szívetekben, mint az enyémben, és nem haragudtok rám azért, hogy hónapok óta nem írtam nektek. Egyetlen mentségem, a polgári jövő iránti végtelen nagy szerelmem, érette tettem, teszek mindent.
Hajnaltól késő éjszakáig ültem a gép előtt, enni sem volt időm, szünet nélkül írtam, tudom, nem nektek, hanem a sok féregnek és poloskának, próbáltam szelíd szavaimmal jó útra téríteni őket.
A közelgő világháború réme is munkára késztetett, erőmön felül dolgoztam, csak hogy áttörjem bigott ideológiai korlátjaikat. Néha magam is megrészegültem, olyan emelkedett és bátor sorok, annyira okos gondolatok születtek meg bennem, a lelkem legmélyebb forrásánál, amit korábban sosem hittem volna. Ma már tudom, nem volt önbizalmam. De ez a múlt. Nincs bennem többé kétely. Tudom, mi a dolgom.
Többnyire finoman dorgáltam a hálózaton, de előfordult az is, hogy a legvadabb, eleddig elfojtott indulattal küldtem el a nép ellenségeit. Most éppen egy nagy Dopeman esszét írok. Csodálatos ifjú ember ő, isteni áldás, hogy minket választott és kiáll az ügyünkért. Muszáj megmutatnom őt a világnak. De szép is ez!
Sosem éreztem magam még ennyire boldognak. Ezt a klubtagságnak köszönhetem. A siker szele megérintett. Ám azt is bevallom, hiába lettem a digitális világ egyik táltosasszonya, mégis elbizonytalanodtam a jövőt illetően. Nem tudom, szükség lesz-e még sziporkázó elmémre, pusztító szenvedélyemre. Harcos identitásom indulati görbéje egyenes vonallá szelídült.
Vártam, oly türelmetlenül, mint a virágzó kamaszlány az első szerelmet, azokat a bizonyos pillangókat, de sajnos még nem kaptam meghívót az elitek elitjébe, pedig nagyon vágyom a digitális polgári körbe. Remélem megérkezik hamarosan, és akkor erőre kapok ismét!
Hiába költöztetek messzire, éltek a Föld túlsó felén, talán már soha nem látjuk egymást az életben, de kérlek, szorítsatok értem és munkásságom sikeréért! Áldás és békesség!
Ölel anyátok, nagyikátok.
