Igen, én vagyok ott. Vagyis voltam. Ott fent. Ez az utolsó mosolygós kép rólam. Mennyire boldog voltam még akkor, édes istenem. Csodálatos emberek vettek körül, Erzsike, Ilonka, Emília és Tivadar. A digitális csipet csapat.
Felejthetetlen nap volt. Szinte észre sem vettük, elrepült az idő, amit az utazással töltöttünk. Csak mentünk az úton, suhant velünk a bérelt busz, nagyokat nevettünk Tivadar tiszás viccein, önfeledten énekeltük a Nélküled-et, s máris ott voltunk a pompázatosan szépséges csarnokban. Meghallgattuk a gyönyörű beszédeket, tapsoltunk, örültünk a sok okosságnak. Napokig tudtam volna még magamba szívni a műsort.
Aztán vége lett. Átszellemülten, szívemben meghitt melegséggel mentem le a lépcsőn, visszaszálltam a buszba, Tivadar mellé ültem megint, majd este filmszakadás. Nem emlékszem semmire.
A lányom annyit mondott, anyuka legyen nyugodt, Buenos Aires-ben van, és itt is marad. Egy szót sem értettem ebből, mi az, hogy buenosz, meg ájresz, az hol a fenében van, meg mit keresek én itt, mikor Kazlánymonostoron élek.
Közölte, nagyon kimérten, hogy pár nappal ezelőtt Argentínába csempésztek. A vejem külföldi, szerintem izraeli, és csupán annyit tudok róla, hogy egy különleges egységnél dolgozik, állítólag ott, ahol korábban az apja is a hatvanas években, de előttem mindig csak suttogtak, legtöbbször valami ejmanról.
Állítólag hónapok óta megfigyeltek, lehallgattak, minden lépésemről tudtak, információjuk volt arról, hogy digitális polgári körös lettem, és amikor elolvasták a leveleimet döntöttek arról, hogy elrabolnak. A saját érdekemben! Ezt mondta! Mert, hogy szerintük megőrültem, és csak úgy tudnak megmenteni az agyhaláltól, értik, az agyhaláltól, ezt volt képes mondani a saját lányom, hogy ha elrabolnak és ide hoznak.
Kazlánymonostorban a házacskám előtt kaptak el, autóba tuszkoltak, elkábítottak, majd egy szőnyegbe csavarva kicsempésztek imádott hazámból. Ahol mindenem megvolt. De tényleg mindenem! Huszonnyolcezer forintos nyugdíjam, három tyúkom, két cicám, és ebben a hónapban ingyen kaptam öt kiló krumplit is. Karácsonyra.
És most itt kell élnem. Ezen a rettenetes helyen. Az utcán egész nap szól az a t-betűs zene, ja, az a tangó vagy mi, aludni sem tudok ettől a kolompolástól, minden hétvégén a vízpartra cipelnek és tengeri szarságokkal meg déli gyümölcsökkel tömnek, mangót kell ennem málna helyett, süt a nap, itt vannak az unokák, azok is rohangálnak egész nap, idegesítőek, na.
Hontalan lettem. Nincs jövőm. Csak nézem naphosszat a képet, az utolsót, amin még látszik, hogy mennyire boldog voltam a tribünön.
