Ho.Csi.
Mese a teljesült kívánságokról
részlet
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy otthontalan hölgy. Na jó, nem egy, hanem több ezer, de most közülük csak egy szerepel a történetünkben. Nevezzük Máriának, de csak azért, mert ez a leggyakoribb női név. Szóval Máriánk céltalanul bolyongott a nagyvárosban. Már nem reménykedett abban, hogy valaki munkát ad neki. Egyrészt közeledett a nyugdíjkorhatárhoz, másrészt a segélyszervezetektől kapott ruháiban ifjabb korában sem igazán nyerte meg a munkáltatók tetszését. Pedig igyekezett rendben tartani magát. Naponta lezuhanyzott, na jó, esetleg háromnaponta, hetente kimosatta a ruháit, és sikerült megőriznie az utolsó fizetéséből vásárolt fésűjét is. Arra nem számíthatott, hogy majd nyugdíjat kap, bár csaknem negyven évet dolgozott, hiszen bejelentett munkából közmunkásként tíz év alatt harminc hónapot tudott összeszedni, ami ugye csak kettő és fél év. A fekete munka után nem fizetett járulékot, tehát járandósága se lesz. Az a tizenegy-két év se sokat javít a helyzeten, amit még az átkosban dolgozott le. Már ahhoz sem érzett különösebb erőt magában, hogy keseregjen. Csak ment, mendegélt, míg elérkezett egy játszótérhez. Gondolta, leül egy padra, pihenget kicsit, utána megy a Kürt utcába ételosztásra. Ahogy ott üldögélt, egyszercsak megjelent előtte egy tündéri szép leány, s köszönt neki:
– Szép jó napot Mária!
– Szép jó napot! Honnan tudod a nevem?
– Ilona vagyok, a jó tündér. Mivel mindent tudok rólad, mintha a testvéred lennék, úgy döntöttem, teljesítem három kívánságodat.
– Ne bolondozz velem, te Ilona! Tündérek csak a mesében vannak.
– Így igaz, csakhogy most éppen egy mesében vagyunk benne, tehát sorold el szépen a három kívánságaidat.
– Haha! Azt ismered, hogy Dévényi Tibor elmegy horgászni és kifogja az aranyhalat?
– Ismerem. Nagyon vicces. De más dolgom is van még, szeretném tudni, mire vágysz.
Mária úgy gondolta, semmi baj nem származhat abból, ha felsorolja a kívánságait.
– Azt szeretném, ha lenne egy szép házam, kicsi virágoskerttel, meg egy kis konyhakerttel. Ha lehet Budán, kertvárosi környezetben.
– Mekkora legyen az a ház?
Ezen elgondolkodott. Ha lenne saját otthona, azt neki kellene takarítania.
– Elég egy szoba, konyha, fürdőszoba, éléskamra, pince meg padlás.
– Rendben, megvan. Ezen a papíron rajta van a cím, itt a kulcscsomód. Ez a kapukulcs, ez a bejárati ajtó kulcsa, ez a padlás, ez pedig a pince kulcsa, ez pedig a garázsnyitó.
Második kívánság?
– Legyen a házban minden, amire szükségem lehet. Bútor, mosógép, hűtő, porszívó, egyéb takarító eszközök, vegyszerek, a konyha is legyen fölszerelve, legyenek ruhák, cipők a szekrényemben, legalább egy heti élelem a kamrában és a hűtőben.
– Ez is megvan. Mondd az utolsó kívánságod!
Mária gondolt egy merészet. Ha már játszunk, legyünk nagyravágyók.
– Legyen hatszáz millió forintom a bankban.
– Tessék, itt a bankkártyád. Nyújts a tenyered, beleírom a pin-kódot. Jegyezd meg a négy számot, mielőtt megmosod a kezed! Élj boldogul az új házadban!
Ezzel Ilona, aki tündérnek mondta magát, eltűnt.
Mária zsebre tette a kulcsokat, a pénztárcájába dugta a bankkártyát, majd hosszasan memorizálta a tenyerébe írott számokat. Aztán elindult a Kürt utcába ebédelni. Útja egy bankomat mellett vezetett. Mi lenne, ha kipróbálná? Bedugta a kártyát a megfelelő nyílásba, beütötte a kódot és lekért tízezer forintot. Majd hűdötten meredt a kiírásra: új egyenleg: 599.990.000 forint. Akkor háza is van? Eltette a pénzt és a kártyát. Előbb azért is megebédel. Úgy is tett. Találkozott ugyan néhány ismerőssel, de egyiküket sem tartotta barátjának, nem is beszélt senkivel a fura kalandjáról. Hanem rögtön ebéd után indult Budára, megkeresni a címet. De előszöris vásárolt tíz darab vonaljegyet, elvégre most megengedhette magának azt a luxust, hogy fizessen a szolgáltatásért. Többször eltévedt, mire megtalálta a kis utcácskát. Remegő kézzel nyitotta ki a kaput. Hökkenten állapította meg, hogy garázs is tartozik a házhoz. Persze, arra való a garázsnyitó. Szédült, mire a lakásajtót is kinyitotta. Frissen mázolt falak, új bútorok illata csapta meg az orrát. Az alig másfél négyzetméteres előszobából három ajtó nyílt. Az első egy külön wc, a második egy fürdőszoba, a harmadik a konyha-étkező-nappali funkciójú tágas helyiségbe vezetett.
Ez az ő háza! Gyorsan lekapta a cipőjét, mezítláb derítette fel a konyhát és a hálószobát. Utóbbi egyik falát hatalmas gardróbszekrény foglalta el. Ahogy kinyitotta, tátott szájjal bámulta a sok pólót, farmer-, szövet- és vászonnadrágokat, legalább tíz garnitúra fehérneműt, egy fióknyi zoknit és harisnyát. Vállfán lógott még egy kiskosztüm, egy estélyi ruha, egy télikabát, két átmeneti kabát. Nem próbált föl semmit, ránézésre minden holmi megfelelő méretű volt. A cipősszekrényben talált papucsot, mamuszt, félcipőt, szandált, csizmát. Úgy döntött, hogy előbb megfürdik. Kádban! Kiválasztott egy fehérnemű garnitúrát, egy pólót és egy hosszú farmernadrágot, fogta a papucsot és mindent bevitt a fürdőszobába. A konyhaszekrény alsó fiókjában konyharuhák, mosogatószivacsok, törlőruhák között talált egy tekercs szemeteszsákot. Letépett egyet, majd a fürdőkádnál kinyitotta a melegvízcsapot, bedugta a kádat. Talált habfürdőt és sampont is. Kipakolt a zsebeiből, levette a rongyait és a zsákba tette őket. Megfordult a fejében, hogy kimoshatná a levetett ruhákat, de úgy döntött, nem vesz fel többet ilyen vacak cuccokat. Sokáig pancsolt, majd élvezettel törölközött a frissen mosott hatalmas fürdőlepedőbe. Felöltözött, megszárította a haját. Majd alaposabban körülnézett a házában. A nappaliban nemcsak tévé, dvd- és cd-lejátszó volt, hanem számítógép, egy vadonatúj okostelefon, bárszekrény, könyvespolc a kedvenc könyveivel, meg egy világatlasz, csillagtérkép, több szótár is. „Ez az Ilona tényleg mindent tud rólam” – gondolta. Az egyik szekrényben iratokat talált. Az iratok tanulmányozását későbbre halasztotta. A bárszekrénynél elidőzött néhány percig. Bort igyon, likőrt, pálinkát, vermutot? Talán majd este. Erről eszébe jutott a hűtő. Az is tele volt: felvágottak, sajtok, tej, tojás, tejszín, üveges és dobozos sör sorakozott a polcain. A kamrát is megnézte: csúszós fémrudakon (hogy egér, patkány ne tudjon végigmenni rajtuk) kampókra akasztott füstölt sonkák, csülkök, kolbászok lógtak, többféle szalonna társaságában. A polcokon befőttek, lekvárok tömkelege, légmentesen zárható dobozokban szárazbab, lencse, felesborsó, liszt, cukor, só. A fagyasztóládában vagy tízféle hús, fél kilós csomagokban. „Soha többet nem akarok felébredni!” – sóhajtotta. Eszébe jutott a fürdőkád. Gyorsan leengedte a vizet, kisikálta a kádat, majd bekapcsolta a tévét és elterült a kanapén. Természetesen reklámműsor. Csatornát váltott, valami zenés filmet nézett egy darabig, de elunta.
(…)
Aztán úgy döntött, elmegy a kerületi kormányablakhoz és bejelentkezik az új házába. (…)
Az ügyintéző előbb csodálkozott, majd felháborodott hangon közölte, itt valami csalási kísérletet gyanít. A lakcímkártyáján csak tartózkodási hely szerepelt, az is egy hajléktalan szálló címe. Milyen jogon akar bejelentkezni erre a címre? Máriánk elővette a tulajdoni lapot, az adományozásról szóló szerződést és az átírási illeték befizetéséről kiállított dokumentumot. Az ügyintéző nem akart hinni neki. Közölte, hogy nem fogadja el a dokumentumokat és nem állítja ki a lakcímkártyát.
(…)
Szerencséjére az állatmenhelynek dolgozott önkéntesen egy jogász is, hiszen sok olyan konfliktus akadt a gyakorlatukban, amit csak jogi úton lehetett rendezni. Ez az jogász merő véletlenségből annak a többszörös milliárdosnak az egyik cégénél dolgozott főállásban, aki az iratok szerint Máriának ajándékozta az ingatlant. A jogász kikérte az önkormányzattól a szakértői vélemény másolatát, majd felszólította az illetékes ügyosztályt, hogy vonja vissza a bontásra vonatkozó határozatát. Ez meg is történt, a túlbuzgó ügyintézőket pedig alaposan legorombították.
Közben a marha nagy milliárdos tizenöt cégének mind a tizenöt könyvelője felfedezett valami negyvenmilliós hiányt. Természetesen hosszú évek alatt mindannyian többet loptak a cégüktől, mint koszos negyvenmillió. Nem értették ugyan, hogyan keletkezhetett a hiány, de a vizsgálatoktól tartva mind a tizenöten beszerezték a szükséges számlákat és nyomtalanul eltüntették a hiányt. Ettől kezdve Máriánk zavartalanul élhetett a mesében. Sikerült egy kézbesítői állást megnyernie, és az állatmenhelyről hazavitt egy jóképű tacskót és egy bohókás kandúrt. Mindkettő ivartalanításának és gyógykezelésének költségeit ő állta. Végül, mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, sikerült annyi évet összeszednie, hogy résznyugdíjra jogosult legyen. Ugyan nem volt szüksége a pénzre, de mégis biztonságosabbnak érezte, hogy van némi jövedelme és jogosult az egészségügyi ellátásra.
Aki nem hiszi, ne járjon utánam!
*********
Németh Gábor értékelése:
Ho.Csi. nyilvánvalóan azért írta meg ezt a mesét, hogy Tündér Ilona se úszhassa meg olyan egyszerűen a dolgot, tudja csak meg, hogy nem minden papsajt, az nem úgy van, hogy odacsodázok pikk-pakk, aztán kalap-kabát, a drága delikvens onnantól majd kacagva szalad át az életen, utolsó leheletéig hálálkodva.
Hohó, papuskám, kispillanat, hova lesz a séta, mondja szerző, a korábbi munkáiból már jól ismert üdvös pimaszsággal.
Truman Capote soha be nem fejezett könyvéhez, a Meghallgatott imákhoz Szent Teréztől választott mottót: „Több könnyet ejtenek a meghallgatott imák miatt, mint meg nem hallgatottakért.” Ho.Csi. számára ez az egyébként magvas gondolat mintha sima evidencia volna, ezért aztán csavar egyet rajta. Tudja, hogy a helyzet valamivel bonyolultabb, az ember végül is jól jár, ha kívánságai teljesülnek, de a felsőbb hatalom – vagy ki a rosseb? – előbb-utóbb azért valahogy elintézi, hogy a szerencsés nyertesnek lelőbb-utóbb menjen el a kedve az egésztől.
Ha elhajléktalanodsz, egyéb bűnökre is képes vagy, állítja Állam Bácsi összes földi helytartója. Dokument jeszty? – kérdezi a hatóság, de ha eleve bűnösnek tekint, akkor hiába minden jeszty, a dokument már pusztán attól hamis lesz, hogy olyan mutatja fel, aki bűnösnek született.
Ho.Csi. gyilkos iróniával úgy intézi, hogy a mese igazságát az egyetemes hamisság rendje állítsa helyre – az elbeszélő azért őrizheti meg a Tündér Ilonától kapott ajándékot, mert a hatalom emberei azt a minden gyanú felett álló kerületi kiskirály adományának vélik, ezért nem merik tovább firtatni a dolgot.
Ho.Csi. legnagyobb erénye mégsem a történetszövés finomsága, hanem a korábban említett rezignáció, az a nyugalom, amivel hősnője bejárja a vágyott élet tereit, és a vágyott idill kellékeit listázza. Felsorol mindent, ami nélkül, úgy látszik, mi, emberek nem tudunk élni. Egyenként méri meg a dolgokat, nem ítélkezik, mégis, ahogy kész a leltár, egyre szomorúbban ismerjük fel, hogy amire igazán szükségünk van, a rezignáció derűs bölcsességét nem tudja megadni semmiféle Tündér Ilona. Ahhoz, fájdalom, a saját kibaszott életünket kell végigélnünk. És az igazi ajándék az, ha a történetünket el tudjuk mesélni.
