Egy elkeseredett férfi ült a parkban, az eső cseppek szomorkásan hullottak a földre. Arca ráncos volt az élet súlyától, és éppen csak vissza tudta fogni a könnyeit. A levegőben a remény illata sem sodródott feléje. Egyszer csak, a semmiből felragyogott a szürkeségben egy esernyőt tartó nő.
– Szia! Miért ülsz itt egyedül, mint egy kifakult festmény? – kérdezte nevetve, mintha el akarta volna űzni a felhőket. Senki sem vette volna észre, hogy valójában egy angyal telepedett mellé.
A férfi megvonta a vállát, és így szólt:
– Csak nézem az esőt. Az emberek boldogan sétálnak, én meg csak itt ülök… nem értem, minek kellene örülnöm?
Ekkor a nő közelebb lépett, és hirtelen megragadta a férfi állát, majd leheletfinoman szájon csókolta. A csók hirtelen érkezett; meleg volt, mint a nap egy téli reggelen.
Az eső cseppek csillogtak körülöttük, mintha kis gyémántok peregtek volna le a világra. A férfi szívében felizzott valami. Valami olyan érzelem, amit rég eltemetett.
– Talán nem minden érzés a búcsúztatásról szól. – mondta a nő halkan, mikor elváltak. – Az élet néha csak egy csóknyira van a boldogságtól.
Ekkor a férfi csupán egy fényes-kékes ködöt látott, amelyben a nő eltűnt.
Ettől a perctől kezdve megértette, hogy egyetlen érintés képes feléleszteni a reményt; bármennyire szomorú is volt, az élet új lehetőségeket tartogatott. Az eső már nem tűnt annyira szomorúnak, és a világ színei más-más értelmet kaptak. Nem bizakodóbbat, sem elkeseredésre okot adóbbnak. Egyszerűen természetesnek.
Felállt a padról, és tudta, innentől kezdve csakis a pillanat fontos….
