Pethő N. Gábornak soha el nem múló szeretettel
Lassan 10 éve, de még elevenen él minden pillanat. A nagy találkozások nem véletlenek, azok el vannak rendezve egy égi fiókban.
Gyerekkoromban kezdtem el írni, de a szív már régen mondta nekem azokat a szavakat, amik még nem csengtek sehol, csak odabent. Azt gondoltam, senki nem is értené, megtartottam magamnak. De az élet olykor kemény tanító, és nem engedi, hogy a saját elefántcsont-váramban éljek. Így kezdődött a versírás. Ahogy jöttek a versek, jöttek azok is, akik szintén verssel éltek.
És jött egy könyv, tele gyönyörű verssel. Borítóján egy szomorú ifjú, akinek tekintetében tűz égett. Ó, igen, ez vagy Te, már benne a történetben. Vajon miért is kerestelek, talán Te kerestél engem. Szerintem tökéletesen egyszerre.
A találkozásunkra egy derűs tavaszi napon került sor. Én fent voltam a Budai Várban, képtárat néztem meg, el voltam ragadtatva ennyi szépségtől. De tudtam, hogy a legnagyobb élmény még most jön el. Lesétáltam a hegyről a Dunához, a Lánchíd oroszlánjai elé. Beültem a Presszóba és vártalak. Közben rendeltem valamit enni, és elkezdtem visszaszámolni a perceket. Egyszer csak ott álltál az ajtóban. Fejeden vizes sapka, ahogy az esőről bejöttél. Integettem Neked az asztaltól és Te elindultál felém. Megálltál csodálkozó tekintettel a székem előtt. Szempilláidról még esőcseppek hulltak, de a szád mosolyra húzódott.
– Hogy lehet, hogy valaki pont olyan, mint a képén? Te olyan vagy, amilyennek láttalak. Szia! Isten hozott! – mondtad nevetve.
Bemutatkoztál és én is Neked. Két versíró, ahogy összetalálkozik egy budai sörözőben. Így rendelte a sors.
Estig beszélgettünk a kockás abrosz mellett, a forralt bor kiengedte belőlünk a maradék tavaszi jeget. Aztán hazafelé sétálva megfogtad a kezem. Meleg volt a tenyered, és tele tiszta szeretettel.
Még sokáig maradtunk egymás kezét fogva, el sem engedtük aztán éveken át. Látta az utca, a Várnegyed, és minden pad, a galambok, a lépcsők, a szobrok. Látta a Duna és a hegy, a parkok minden rózsája. Látta a kérlelhetetlen idő, ami elkísért, ameddig tartott. Az emlékek ragyognak most is, mint az a napnyugta, ami akkor ránk köszöntött.
2025 február, harmadik díj
