A nagy magyar mesélőt gyerekkoromban bálványoztam. Ifjú koromban Tolsztoj, Hemingway és Dosztojevszkij arra késztetett, hogy jóval hátrább helyezzem a sorban, de azért még mindig nagyon szerettem és tiszteltem. Most, vén fejjel jutottam el oda, hogy kezembe került az a műve, melyben rengeteg dolgot vall arról, mit miért tett, és még tenni fog. Ezzel felébresztette bennem az alvó oroszlánt, a vitatkozhatnékot, hiszen egy csomó hittételével egyáltalán nem értek egyet.
Rettentően nagy kár, disputálásra nincs lehetőségünk, mert Ő réges-régen átköltözött a másvilágra. Talán majd akkor, ha én is oda jutok, ha találkozunk ott, és hajlandó lesz szóba állni velem. Elvégre közel sem vagyunk azonos súlycsoportban. Igaz, könnyen lehet, hogy odaát cseppet sem számít, mit tettünk ideát.
Egyik kijelentése viszont szíven ütött. „Inspiráció nélkül lehetetlen említésre méltó művet alkotni.” Ezt jómagam, valamikor régen, talán fél évszázada már, így fogalmaztam meg: én a három I-t imádom, tiszta szívvel hódolok nekik. Nevezetesen, az Inspiráció, az Írás, meg az Ihlet. Ők hárman a legfontosabbak, Ők hárman alkotják életem értelmét.
Ijedten tapasztaltam, Jókai az egyiket már rettentően régen zsebre tette, akkoriban még a nagyszüleim sem éltek, szerény személyem pedig a jövő közel sem biztos zenéje voltam. Vagy ki tudhatná, talán ott lappangtam, mint aprócska lehetőség, dédszüleim sejtjeiben. Mindenesetre megszülettem. Mi mindent hoztam magammal belőlük, azt természetesen, nem tudhatom, sőt még bele sem merek gondolni. Az nyilvánvaló, a génjeikből örököltem az én sajátjaimat, ám azt nehéz lenne kideríteni, kitől milyen arányban.
Mindenesetre, valahogy a betűk szerelmese lettem. Olyannyira, hogy rendszeresen írok mindenféle literatúrát. Az időmértékes versektől a haikun, szonetten, ódán keresztül a leges-legkülönbözőbb prózáig, mint novella, szatíra, kroki, sőt, mese és regény. Nem könnyed játék ez, hanem nehéz szellemi munka. És időigényes. Ez bizony nagy baj, mert nekem sajnos, már kevés időm maradt. Rohamosan öregszem. Az ifjú, gyönyörű istenasszony, az Ihlet egyre ritkábban hajlandó ölelkezni velem. Nagy kár!
Ugyanakkor az Inspiráció naponta többször is váratlanul elém toppan. Amikor éppen otthon vagyok, boldogan fogadom, kevésbé, ha az utcán vagy a villamoson rohan rám. Mert mire hazaérek, leülök a gépem elé, néhányat óhatatlanul elvesztek, elfelejtem. Aztán van, ami bosszant. Elfelejtettem, volt, nincs. Gyanútlanul lefekszem, aztán éjjel kettőkor úgy dönt az a csalfa téma, hogy mégiscsak meg akar születni. És hiába szeretném elhessegetni, makacsul zaklat, míg fel nem kelek, hogy legalább fontosabb részeit jegyezzem le.
Valójában rabszolgája vagyok az Írásnak, igaz, rendkívül emberséges rabszolgatartó, még boldoggá is tesz. Ételt, italt ad akkor is, ha valamiért ritkábban állok rendelkezésére. Ezen én cseppet sem csodálkozom, elvégre, kétezer évvel ezelőtt, a Római Birodalomban is becsülték az írástudó rabokat. Manapság persze nehezebb a dolgunk, ám van egy furcsa mondásom, az, hogy: istenem, istenem, de nehéz az életem, de, ha ilyen nehéz nem volna, milyen unalmas volna. Langyos pocsolyában élni? Brrrr! Annál ezerszer jobb a küzdelmes életút.
Gondolom én, a csacska kis Lacika. Igen, kicsit csacska lettem, ám közel sem csacska csacsi Lacika.
Vagy, ki tudja. Hiszen, sajnos szép számmal vannak elérhetetlen vágyaim, melyek olykor buta álmodozásra csábítanak. Időpazarlás, energiafecsérlés, sőt a lélek rombolása. Márpedig, mint mindenkinek, nekem is csak egy életem, egy halálom, egyetlen lelkem van. Rombolni bizony rettentően rossz dolog. Romokból semmi más nem nőhet ki, csupán gizgaz. És akkor mi lesz a virágokkal. Hová menekülhetnek szegények!
Most, sajnos be kell fejeznem az elmélkedést. Múzsám kéjesen sóhajtozik, nyújtózkodik ágyamban. Holnapig szép, izgalmas, igazán értékes gondolatokat csókol belém.
Jövök már, édes Szívem, ma az utolsó mondatot írom éppen.
(Remélem, holnap is meglátogat az Ihlet.)
2025 március, második díj
