Megtörtént hát a nagy esemény, B.-t hivatalosan is befogadta a család, így már nem kellett a nagyobbik szobában egy matracon feszengve kuporognia éjjelente, hanem meglett a nyugodtabb és kényelmesebb, kijelölt alvóhelye is például, vagy a helye az asztalnál a közös étkezésekkor, amikor mindig Szidi szedett neki ételt. Dodi és Dájána sem csak a kötelező udvariassági körök erejéig álltak már vele szóba, és a B.-vel az első éjszakai, évekkel később sem pontosan értelmezhető „kitárulkozása” óta feltűnően zord és szűkszavú háziasszony is mintha beletörődött volna a dologba, de azért nem repdesett a boldogságtól, és ezt éreztette is B.-vel még alkalomadtán. Chajko pedig egyre lelkesebb és beszédesebb lett, nem győzte boldog-boldogtalannak újságolni, hogy micsoda vőjelöltet fogott, meg nyilván azon is matekozott közben magában, hogy ha a nagyfia összekapja magát, és B. családi háttere, tudása is mozgósítva lesznek, a család valahogy kibekkeli majd az előttük álló nehéz és kemény bő egy évet.
A Papának visszatérő szavajárása volt, amikor éreztetni akarta B.-vel, hogy hányas is a kabát, vagy hogy milyen rendezvényen is van, hogy „Chajko vagyok, hetvenbe’ születtem pajtikám…”, így ennek keretében a lakásjáró körutat egy újabb, hosszabb kiruccanás követte. Chajko az ifjú pár, felesége és a trónörökös kíséretében háztűznézőbe indult a komolynak, tekintélyesnek és érdekesnek ígérkező és bizonyuló ismerőseihez a tágabban vett környéken. A házigazda nyilván kíváncsi volt arra is, hogy nagy becsben tartott ismerősei mit szólnak majd a vőhöz, a zhamutro-hoz, illetve hogy a megrendült erejű család majd számíthat-e rájuk a börtönben eltöltendő idő alatt, de B.-nek is jelezni akarta, hogy ő nem holmi krakéler, kétes hírű alak, ha anyagilag meg is roppant pillanatnyilag, azért elég komoly kapcsolati tőkével rendelkezik többek között. A kissé viharvert, de a dimbes-dombos-erdős környék kacskaringós útjait vadul és magabiztosan szelő kocsi ekkor még nem került eladásra, így még rendelkezésükre állt a nagyvizithez, ám B.-nek kellett azt megtankolnia a hosszú útra. Útközben újra egy kifinomult vizsga következett, ugyanis betettek egy számot a láthatóan még félkómás vagy másnapos B.-nek, betettek egy hallgatót, hogy mit szól hozzá ez a gazho dilo, vagy önjelölt romológus, aki olyan szemtelen hasonlatokat fabrikál néha, hogy: Várlak, mint a romák a szociális munkást vagy a postást (Azhukarav sar le rom o socialno butyarnyiko – ezt a maga szerkesztette mondatot még a szülővárosában, a gengszter haverjainak is elsütötte egy éjjel-nappali kocsmában, akik dőltek a röhögéstől, szerencsére volt öniróniájuk, de azért hozzáfűzték erőteljesen nevelő célzattal, hogy: „Szépen beszéljééél, mert tele xuttyel tyo kan (leugrik a helyéről a füled!)) A hallgató váratlanul érte és alaposan szíven is ütötte B.-t, ugyanis mély és fájdalmas gyászidőszakon volt éppen túl, elvesztette szeretett nagymamáját, sorstársát és cinkostársát a családban, és hát nyilván eszébe jutott a mama, a közös emlékek, hol szép, hol tanulságos, hol fájdalmas pillanatok. B. szemébe könnyek szöktek, pedig ő inkább az az elfojtós, befelé síró alkat volt, a család pedig elégedetten nyugtázta, hogy a raklónak helyén van a szíve, így Szidi a hallgató után már küldte is neki speciálba a Rabolj el még egyszer című számot.
Az első úticéljuk egy kis falu volt, Szalapa, a szomszédos megyeszékhely felé vezető úton, amin B. többnyire egyedül, de néha Armandoékkal is, később annyiszor végigzötyögött busszal. Chajko már messziről dudálva jelezte a babarózsaszínre festett, gipszstukkós, mutatósnak szánt ház lakójának, hogy bizony vendége érkezett, nem is akárki. Babi, a háziasszony diszkréten elegáns felsőben, virágmintás pendelyben és papucsban nyitott ajtót, behívta, leültette, majd kávéval és süteménnyel kínálta váratlan, de örömmel fogadott vendégeit. Chajlo és Babi megvitatták az élet nagy dolgait, és hát Babi bizony szomorú volt, panaszkodott is Chajkónak, hogy egyedül van abban a nagy házban, az ura börtönben van, két év múlva szabadul, a fia kiment Svédbe, Malmöbe szerencsét próbálni, és így rá szakadt az a sok probléma. A lovakkal is sok a költség, nem is nagyon veszik őket újabban, a házzal is sok a teendő, hiányzik a férfiember onnan na (hijj, majd én jól megvigasztalnálak, gondolta magában B., miközben hol a háziasszony még annyi év után is kislányos, huncutul mosolygó arcát, hol a papucsból előbújó lábfejeit nézte zavarodottan sóvárogva)… Chajko némi szpojlerezés után bemutatta B.-t Babinak, aki próbált is volna kapcsolódni az elhangzottakhoz, hogy az ő apja nagyon szereti a lovakat és szeret lovagolni, van is neki kettő, de hogy nem elégedett a lókupecével, Rupival, simán össze tudnának hozni egy találkozót, meg akár üzletet is – Lovárica san? – csillantotta is meg egyből nyelvtudását B. a csinos háziasszonynak, aki jót derült a kis nyelvi intermezzón. „Ki ez, te, miket beszél ez a gyerek?” – mondta huncutul mosolyogva Chajkónak, és őszintén, sok szerencsét próbált az ifjú párnak, meg hozzátette azt is, hogy az ő ajtaja előttük is nyitva áll majd.
B. később, egy még a békésebb időkben szokássá vált sétálóutcás, férfidolgokat megvitató sörözésükkor be is vallotta Chajkónak, hogy Babi nagyon megtetszett neki, és hogy milyen szívesen meglátogatná egyszer. Chajko erre nagyon komolyan lefagyott, majd kifejezésre is juttatta palástolni nem akart felháborodását: „Mit akarsz attól a nőtől, az egy férjes asszony!!!” „Jajj, ne csináld már, nem vagyok vak, láttam, ahogy csaptad te is neki a szelet, meg hogy hogyan néztetek egymásra … egy elhanyagolt vagy magányos háziasszonynál nincsen jobb és hálásabb parti…” „Na ide figyelj pajtikám, már megint kezdesz szemtelenkedni, hányszor mondjam még, hogy szépen beszéljél, shukares te vorbi! Meg bírjál azzal a nagy károddal, igen, tudom, hogy nagy szerszámod van, mondta a Luszi, ő lovagolt meg pár éjjel, hogy felmérje és előkészítse a terepet Szidikének, szóval bírjál a károddal, mert valaki még le találja vágni, vagy kicifrázza azt a török bazárból vagy balkáni sikátorokból előbukkant pofázmányodat! Csábítani lehet, az egy dolog, de szeretni csak az asszonyodat szeressed, és neked már a Szidi az asszonyod, befejeztem, punktum!” B. kicsit elszégyellte magát az elhangzottaktól, és eszébe jutott, hogy a Bascsarsijában, Szarajevó szebb napokat is megért belvárosában majdnem megkéselték, mert nagyon rosszul és nagyon rossz helyen próbált ismerkedni…
Szalapáról a megyeszékhely felé vezetett az útjuk, és B.-nek még az egyetemista évei alatt arrafelé megejtett nőügyi portyái alatt is feltűnt, hogy milyen vicces, vagy épp furcsa hangzású neveik vannak egyes ottani falvaknak (meg hogy ott bölöncnek mondják a betyárkörtét például), szóval a megyeszékhely felé vezető útjukon is átmentek pár érdekes nevű helyen, vagy B. látott az útjelző táblákon olyan beszédes nevű falvakat, mint Bérbaltavár, vagy Alibánfa (mi van, errefelé szkipetárok laknak szórványban, akiket fel lehet bérelni, hogy baltával elintézzenek valakit?), de mindenképpen Kemendollár vitte a prímet a helyspecifikumok közül. B. agya ekkorra már jócskán össze volt gabalyodva zavarodva az egyre átláthatatlanabb és meredek vargabetűkkel tűzdelt, összeszedett ilyen-olyan tananyagoktól, a blogoszférában szerzett sokszor nem polkorrekt, szalonképes és publikus információktól, amit még tetőzött a bikaerős helyi sör és a Csabikáékkal néha-néha elfüstölt svájci, így B. azt képzelte, hogy abban a faluban biztos egy kőgazdag ember, patyivaslo, barvalo manush lakik, aki kemény dollárokért megvette magának még azt a jogot is, hogy szeretett faluját átnevezhesse (ha már újfeudalizmus kezd itten kiépülni kérem) és a falu neve nem Kemend és Ollár községek egyesülését mutatja. Útitársai jót derültek B. nyakatekert, cikornyás logikáján, Chajko később kerek perec meg is mondta vőjelöltjének, hogy „Az a te bajod neked pajtikám, hogy túl sokat tanultál, és az agyadra ment… Itt nálunk majd megtanulsz egyszerűbb, de annál fontosabb dolgokkal foglalkozni!” Az eléggé szocreál, nem túl ingergazdag, de szép tájjal körülvett, vendégszerető, kedves ember hírében álló lakosokkal bíró megyeszékhely volt Chajko egyik országos hírű cimborájának is az otthona. A mutatós ház előtt két fullos verda is mutatta még, hogy a lakóinak bizony van mit a tejbe aprítaniuk, meg hogy a romáknál a látszat, a külsőségek igenis és nem véletlenül fontosak, kapnak sokszor nagyobb hangsúlyt. Chajko cimborája autókkal kereskedett, míg az asszonya bőrdíszműves volt – Chajko egyből össze is kapcsolta őket B.-vel, hogy a rakló nagyon szereti a művészeteket, az irodalmat, zenét, de a festészetet is, ugyan mutassa már meg neki pár műalkotását, míg ők az urával nem publikus, de annál fontosabb dolgokról beszélgetnek. Az ügyes kezű és rendkívüli szépérzékkel, ösztönös tehetséggel bíró Ramóna körbe is vezette B.-t a házban, melynek falait legtöbb helyen az asszony munkái díszítették. B. mesélt Ramónának az apai nagyapjáról, akinek ajándéktárgy-boltja volt a belvárosban, ahol emlékei szerint a sok réz falidísz mellett bőrből készült szuvenírek is gazdagították a kínálatot. B. már akkoriban is eléggé zárkózott, magának való alkat volt, nehezen, vagy nem, vagy ha muszáj volt, akkor is csak egy szintig bírta a repi látogatásokat, a kötelező jópofizást, udvariaskodást, és ezen a ponton már kezdett neki elég lenni a jóból, főleg hogy Chajkóék zárt ajtós diskurzusa eléggé elhúzódott, és kínjában, amikor már a cigit sem kívánta, az udvaron levő súlyzókkal próbálta levezetni a feszültséget. Még egy állomás hátravolt a háztűznéző körútjukon, már a megyéjükben, a porcelánjáról ismert városkában, ahol B. olyat látott, amilyet korábban még soha. Mivel az ott lakó, orrukat eléggé fenn hordó ismerősök figyelme és vendégszeretete csak Chajkóra és Vranára, de még a gyerekeikre sem terjedt ki, addig Szidi, Csabika és B. az eléggé nagy és mutatós, igényesen, ízlésesen, már-már koncepció-szerűen összerendezett kertben várakoztak. Ebben a kertben nem ijesztően modoros kerti törpék, vagy gipszstukkó faragványok voltak, hanem nagyon életszerű volt minden, életszerűen, de mégis koncepció-szerűen voltak a dolgok összerendezve, amik munkás kezekre, értő szemekre és kifinomult ízlésre utaltak. B.-nek úgy tűnt, hogy minden ösvénynek, ágyasnak, szerszámnak, a farakásnak, a baltának, a söprűnek, de még a vakondtúrásnak is rendelt, vagy rendezett helye van, és egyszerűen jó, megnyugtató ott lenni, csak úgy benne lenni ebben az egész koncepcióban. „Mi ez, valami installáció?” – kérdezte félhangosan B., újdonsült kedvese nézett is rá, mintha valamit káromkodott volna. B. pár évvel később egy akkori haverja és ivócimborája kertjében találkozott hasonlóval, és akkor nevet is kapott végre ez a nem mindennapi élmény, mégpedig a landscape architecture, vagyis tájkép építészetről lenne itten szó.
Ezen a napon is bővült B. új ingerek, információk és tapasztalatok gyűjteménye, de már elege lett a sok új arcból, a kocsikázásból, és mikor már megkönnyebbülve látta a táblákon, hogy elő-balatoni ideiglenes lakóhelyük közeledik, és kezdte volna a szájában érezni a kétliteres palackban mért helyi sör ízét, megcsörrent Chajko telefonja. Narinho, Chajko testvére volt az, aki meghívta őket, mert nem tudná elképzelni, hogy ne legyenek ott, a csatkai búcsúban estére (B.-nek beugrott a lovár nyelvkönyvének egyik olvasmánya az országos hírű búcsúról, a templomról/khangeri-ről, a minden évben más ruhába öltöztetett Mária-szoborról többek között, de nagyon nem fűlött a foga a programhoz, mert még gyakorló katolikus gimnazista korában is ódzkodott, vagy inkább berzenkedett a nagy Mária-kultusztól, az errefelé amúgy latinosan nyakban hordott rózsafüzértől. Aztán persze jó messze kóborolt, majd el is zavartatta magát a nyájtól, plusz még a rehabon kapott, masszív protestáns behatások… ez már tényleg túl sok lett volna neki). Főleg miután kiderült, hogy Komárom-Esztergom megyébe, Kisbér mellé kéne utazni, meg ennek az egész tömjénfüstös konnotációja, illetve a rájuk nehezedő időbeli nyomás, extra repi, satöbbi, hogy B. úgy elkezdett zsigerből tiltakozni meg ellenkezni, mintha minimum kínozni akarták volna elvinni. Chajko elsőre még megértően enyhült meg a nagy protestálás hallatán, de az nagyon nem tetszett neki, hogy amint hazaértek, B. már ment is át a söröző-hamburgerezőbe lehiggadni, de nem ventillálni, mert panaszkodni azt nem szabad, ahogy a pár perccel később már fel is bukkanó Armando tanította neki. ’Hogy ezek még nem hogy oooolvasni vagy sziesztázni, de szarni sem hagynak nyugodtan bassza meg!’ – kezdett el benne valami ketyegni, ahogy Armando már terelte is volna vissza őt a családi (tűz)fészekbe, és még egy sajtburger, vagy pizza meghívással sem lehetett kieszközölni nála, hogy maradjanak. B. ekkor nagyon zokon vette, hogy komfortzónájának ezt a kis megmaradt csökevényét is elkezdték piszkálni, sőt, a sört sem ihatta meg nyugodtan az udvaron, mert hogy készülnie kell, le van szervezve a fuvar, Vranával és Chajkóval mindenképp Csatkára kell mennie, mert ezt kívánja a mámi meg az illendőség. B. ekkor olyan hangosat cifrázva káromkodott, dühöngött, hogy még a szomszédban is megállt a kés a levegőben, de hogy még saját magától is megijedt, és ha nem tűnt volna ott is fel neki, vagy nem égett volna belé, hogy a számára egyre idegenebb és irritálóbb Mária-kultusz ott mennyire szent, lehet, hogy valami végzetes történik. Ment volna a fürdőbe nagy fortyogva, szedte volna össze a tisztálkodási cuccait, amikor az egyik, a többitől elkülönülve, gazdátlanul heverő borotvapengéjére lett figyelmes. Hát ahogy a hüvelykujja begyén végighúzva vizsgálta volna meg, hogy jó-e még, hát az olyan, szó szerint pengeéles volt, hogy óvatos érintés után is ömleni kezdett a vér az ujjbegyéből. ’Elvégre köszörűsöknél (is) lennék, vagy mi a fene, biztos ez a házsártos boszorkány fenette ki nekem bosszúból, hogy elcsúfítson, mert nem rendeztem le jól az éjjel a fürdőben, miután kitárulkozott!!!Mi van, ha ezt a pengét teszem a nyélre és full idegből ezzel állok neki az arcomnak???!!!’ – ennyit még el tudott fojtani magában, de aztán vulkánként törtek ki belőle az elmúlt napok sérelmei és elfojtásai, amit a többiek egy darabig dermedten hallgattak, míg Szidi nem fordult feléje egy két kézre fogott, tekintélyes pengehosszúságú belező-csontozó-daraboló, B. hasa felé tartott konyhakéssel, amin már fenyegetően villant meg a szegényes szobát bevilágító, tétován babráló fény. B. ha nem is fagyott le, de hátrahőkölt, hogy akkor ez most fenyegetés, vagy kuss legyen, vagy próbatétel, aztán újra elbődült: „Tudod mit, én egy-két egzotikus vagy számomra fontos utazást leszámítva, meg azt leszámítva, hogy a karjaimban fogjam a gyermekemet, én már mindent végigéltem a bakancslistámról, engem már kétszer késsel fenyegettek, szóval, ha akarod, és van hozzá merszed, tedd meg!!!” Ezen a ponton Chajkónak kellett közbelépnie, gyorsan kivitte, vagy inkább kirángatta B.-t az udvarra, hagyta neki meginni a sörét szépen, a maga tempójában, és empatikusan, az alkalmazott pszichológiai érzékével megnyugtatta vőjelöltjét és elmagyarázta neki, hogy ez miért fontos, és hogy tudja, hogy nagy áldozat B.-től, de a Papára, az előtte álló börtönévre gondolva tegye meg, sőt, a Csabika is megígéri, hogy másnapra lesz svájci, ne legyen már olyan önző, mert ez a baj veletek, magyarokkal…..
B. végül após és anyósjelöltje kíséretében, egy nem túl nagy kocsi feslett-foszlott hátsó ülésén feszengve, vészjóslóan kanyargós, ki tudja hová vezető, úttalan utakon át zötyögve, hol Vrana combjának feszülve, belül majdnem szétrobbanva ért oda a sokaknak tényleg szent helyre. Csatkán addigra a vallási programok már véget értek a templom környékét átvették a pecsenyesütő, italt mérő sátrak és a mulatók tömegei, aztán B. emlékei szerint vagy négy különböző helyen egyszerre ment az egyre féktelenebbé fajuló veretés, ők pedig, az az egy, vagy maximum két kézen megszámlálható gazho, vagy magyar, vagy sztrejino, némán asszisztáltak az egészhez.
2024 szeptember, első díj
