A kora nyári kánikulában a lemenő nap uszályát már a lopakodó alkony tolta a vörösödő horizont felé. Hidegfrontot ígért az alkony. A fészek egy gömbakác lombrejtekében őrizte a fiókák álmát. A madárszülők lelkiismeretesen nevelték őket. A csillagok már kezdtek megágyazni az estből születő éjszakának. A távolban villámlott. Szél támadt, ami egyre erősödött. Mogorva felhők jöttek. Egyre közelebb villámlott, és mennydörgés rázta meg a levegőt. Az aggódó szülők a fészek mellett ültek. A fiókák reszketve bújtak egymáshoz. A szél orkánná fokozódott. A vihar a tetőpontjára hágott. Felhőszakadásszerű eső ömlött a védtelen vidékre. Recsegtek az ágak, pusztított a vihar.
Az akác melletti nyárfa ágai nem bírták tovább. Hatalmas reccsenéssel szakította ketté a fát a vihar. A fa egyik fele az akácon lévő fészekre zuhant. A madárcsalád szanaszét hullott. Szakadt az eső a rettenetes éjszakán. A vihar, miután kitombolta magát, csendesedve távolodott. A derengő hajnal kétségbeesve nézte a vihar által okozott pusztítást. A hím madár ösztönei azt súgták, hogy volt, aki túlélte az ítéletidőt. Reménykedve hívta az övéit. A leszaggatott lombsátor alól segélykérő csipogást hallott. Megismerte a fiókája hangját, megtalálták egymást. Szemükben öröm és félelem csillogott. De hol vannak a többiek, hol van a párja?
A reggeli fénynél a hím madár felvitte a fiókát a fészekmaradványhoz. Az kétségbeesve kereste a testvéreit. A nagy madár megtalálta a többieket, holtan. Élelemért repült a közeli parkba. A fióka mohón nyelte a reggelit. Az etetés után a fészek helyreállításához fogott. Találkozott egy közeli fán fészkelő madárral. Az is egyedül marat. Nézték egymást, és tökéletesen megértették, hogy mi történt. A szomszéd madár, tojó volt. Megnézte a fészekmaradványt és szemében különös fény villant, az anyai ösztön – Élni kell! A két madár elrepült. Majdnem egyszerre érkeztek vissza. A tojó élelmet hozott, a hím a fészek javításához gallyat.
Délutánra felszáradt a csatatér. A fészek is helyreállt. Otthona lett újra a kis árva madárnak. A két felnőtt ott ült a fészek mellett, amikor a megnyúlt árnyak bölcsőjében megszületett az alkony. Egy fogadalom fogant meg, összefogva fel kell nevelni az árvát – mert ÉLNI KELL.
p.s.:
A lágy estén ragyogni kezdtek a csillagok. A torony padlásáról kilibbent a bagoly a mezők felé – ahol szénaillatú volt a szabadság.
