(részlet)
I.
Azt kellene éreznem, hogy vége. Nincs tovább. Se a patológián, se a temetkezési vállalkozónál, se a ravatalozónál.
Összejövetelt nem szerveztem. A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére. Menjen mindenki a dolgára.
A lelkész keveset beszélt. Nem magasztalta. Nem említett olyanokat, amelyekről a jelenlévők úgyis tudták volna, hogy nem igaz. És nem tett úgy, mintha ismerte volna az anyámat. Ez jó volt. Ellenben a sok fürkésző tekintettel. Mintha mindenki a napszemüvegem mögé akart volna belátni. Hogyan éltem meg az utolsó időket. Mennyire tört meg az anyám halála.
Hónapokat töltött kórházban, azt követően, hogy eszméletét vesztette, és bevitte a mentő. Vegetált. Azt kívántam, legyünk túl rajta. Talán az apám is. Bár erről nem beszéltünk. Pontosabban erről sem beszéltünk. Az anyámnak biztosan jobb így, mert ez már értelmetlen volt. Az anyám pedig borzongott az értelmetlentől. Amelyek sehova sem tartottak. Hát még azoktól, amelyeket nem ő irányított. Az idő gondosan és kíméletlenül előkészítette, hogy úgy érezzem, jobb, hogy vége a szenvedésnek. Már persze, ha szenvedett egyáltalán. Kívülről nem lehetett megállapítani. Sokszor figyeltem, de nem árult el semmit. Se az arca, se a tekintete. Túl régóta nem volt magánál, egy-egy rövidebb időszaktól eltekintve. Méltánytalan, embertelen körülmények között emelkedett, majd süllyedt a mellkasa az utolsó hónapokban. Levegő ki-be. Született Kismartoni Edit.
Aztán az is lehet, hogy nem engem bámultak a temetés közben, csupán mindenki a gödör felé fordult, ahol álltam. Tehát óhatatlanul engem néztek. Méregették, hogyan mélyülnek a barázdák az arcomon. Sírok-e. Mennyire hasonlítok az anyámra. És az apámra, aki fél lépéssel mögöttem állt a takarásomban. Még kalapot is felvett. Elbújt, a sötét lencséjű szemüvege mögé. Az egyre terebélyesedő szakálla mögé. Egyébként azt sem tudtam, hogy van kalapja. Talán a temetésre vette.
Az anyám határozott, irányító típus volt. És ez meglátszik úgy az apámon, mint rajtam. Azaz a szűken vett családunkon. Amely valójában megegyezik a tág értelemben vett családunkkal, mert nincsenek rokonaink. Legalábbis így éltük az életünket. Az anyám csendesen és ellentmondást nem tűrően vezette a házat. A házzal együtt pedig mindent, ami a házban és körülötte történt. Lényével járt együtt, hogy az történt, amit jónak látott. Amit pedig jónak látott, azt megkérdőjelezhetetlenül látta jónak és ellenvetés nélkül megvalósítandónak. Nem volt kíváncsi más véleményére. Már úgy értem arra, amit az apám vagy én szerettünk volna. Hogy aztán ez mindig így volt-e, nem tudom. Azt viszont igen, hogy Óbudán, a házban, ahol felnőttem, unalmasan telt az idő. Testvér híján egyedül voltam, nem volt kivel veszekednem. Képes voltam fél napokra bezárkózni a szobámba. A szőnyeg közepére húztam egy hatalmas kartondobozt, és elmerültem a sok kacatban, amit évek alatt hordtam össze.
A gyűjtés határozta meg a gyerekkoromat. Bármit, bárhonnan képes voltam hazahozni. Lomtalanításból, az olcsó könyvek közül, de még az eldobott, mégis használható virágcserepet is. Hacsak nem külföldi pénzérméről vagy gyufásskatulyáról volt szó – ezeket egy jókora sokfiókos szekrényben tartottam –, minden holmit egy hatalmas kartondobozba tettem. Sanyával is sokat csencseltem. Fontos barát és forrás volt számomra, mert az apjával minden hétvégén kinn volt a Pecsában, amikor bolhapiacot tartottak. Bár engem soha nem engedtek el oda, Sanya révén mégiscsak eljuthattam az érmét kínálók standjáig, így az ő kezén keresztül beszerezhettem, amire vágytam.
Egy darabig az anyám mindent megtett, hogy megsemmisítse a kacatjaimat. Aztán belátta, jobb, ha békén hagy. Vagy, ha nem is látta be, mégis úgy döntött, elfogadja ezt a hóbortot. Egyébként nem tudom, honnan, melyik felmenőmtől örököltem ezt a mérhetetlen ragaszkodást a tárgyakhoz. Ragaszkodást és vágyat a törődésre. Ugyanis nem csupán azt éltem meg késztetésnek, hogy megfogjam és hazavigyem a dolgokat, hanem azt is, hogy eljátsszak velük, és elgondolkozzak, hol voltak, mielőtt hozzám kerültek. A legtöbb holmit persze soha nem használtam aztán semmire. A virágcserép volt csak kivétel.
Szerettem növényekkel foglalkozni. Valamilyen élőlénnyel mégiscsak kellett törődni. A növények pedig hálásak voltak, ha jól bántam velük. Odáig azért nem fajult a dolog, hogy beszéltem volna hozzájuk, de pénzt csináltam belőlük. A közelben volt egy virágkertészet, ahol sokat lógtam. Sétáltam a sorok között, olvastam a cserepekbe szúrt táblákat, vizsgálgattam a virágokat. Lézengtem, és közben néztem mit és hogyan csinálnak. Az egyik eladó ideje nagy részét hátul töltötte, ahol átültetett, szétszedett, metszett. Ő volt az, akitől magokat kértem és kaptam, így ültettem, palántáztam, egyeltem én is otthon. A ház oldalában elkerítettem egy kis részt, ha valami ágyásfélét, és ott neveltem a növényeimet. Az anyám nem ellenezte. Helyesebben szólva, tudomást sem vett róla. Sok szép virágom lett, így végre hasznát vehettem annak a halom cserépnek, ami összegyűlt az évek alatt. Amint szép idő lett, és megnőttek a palánták, a legtöbbjét eladtam a szomszédoknak. Fogalmam sincs, valójában kellettek-e nekik a virágok, vagy csak nem akartak elszomorítani, de nem mondtak nemet. Mosolyogtak, átvették a cserepeket a kerítésnél, és megkérdezték mennyivel tartoznak. Én rávágtam az árat, ők pedig fizettek. Alkudozás nélkül. Azt már nem tudom, hogy akkor is mosolyogtak-e, amikor az anyám visszaadta nekik a pénzt, miután rájött, mi történt. Egyesével, mindenkinek. Nekem csak annyit mondott, hogy a zsidó gyerekek árulnak pénzért, úgyhogy ez meg ne történjen még egyszer. A virágok nem jöttek vissza, tőlem pedig hónapokra megvonták a zsebpénzt. Soha többet nem palántáztam, az ágyást pedig hamar benőtte a gaz.
A növényekkel ellentétben az állatokat nem különösebben kedveltem. Talán, mert soha nem volt háziállatunk, egy rövid halas periódust leszámítva. (És egy kutyásat, jóval később.)
Az apámat hidegen hagyták az állatok. Azt mondta, neki sohasem volt, fogalma sincs, hogyan kell foglalkozni velük. Felnőttkorára pedig semmi kedve megtanulni. Egyébként pedig allergiás az állatszőrre. Amit szerintem csak azért mondott, hogy ezzel zárja le a témát. És persze, hogy az anyám kedvére tegyen. Nem sokkal ezután megkérdeztem az anyámat, hogy az apám tényleg allergiás-e a szőrre. Azt válaszolta, nem tudja, lehet, mert egyszer tüsszögőroham fogta el az egyik vendégségben, ahol macskák is voltak.
Az apámmal ellentétben az anyám kategorikusan elzárkózott, hogy bármiféle állat hozzánk költözzön. Kötöttségnek és felelősségnek tekintette az állattartást. Azt hangoztatta, hogy az állatokkal foglalkozni kell, méghozzá folyamatosan, és ha hazahozok egyet, úgyis az lesz a vége, hogy neki kell törődni vele. Azt pedig nem fog. Úgyhogy ameddig ő itt van, addig nincs a házban állat. Már csak az a közhely hiányzott, hogy vagy ő, vagy egy állat. Amit minden bizonnyal csak azért nem mondott, mert a házat nem tudta, vagyis nem akarta elképzelni a jelenléte nélkül.
Egyszer hazaállítottam egy üveggel, benne néhány kisebb hallal. Azt hiszem, guppik lehettek. Az egyik általános iskolai osztálytársamnál, Lacinál, több született a kelleténél, és behozott néhány üveggel az iskolába. Bámultam a fürge kis halakat, ahogy kergetőztek, tudomást sem véve rólunk, az osztályteremről, egyáltalán a bezártságról. Kapva-kaptam az alkalmon. Otthon a kisházban némi kutakodás után találtam egy nagyobb befőttesüveg-szerűséget. Vagy három-négyliteres volt, enyhén zöldes színű, vastag fallal. Ez az, ez kell nekem, gondoltam, és áttelepítettem a halakat az új lakóhelyükre. Aztán ügyelve, hogy az anyám meg ne lássa, a vízzel és halakkal teli, piszok nehéz befőttesüveget felvittem a szobámba, és két stóc könyv mögé rejtettem. Megkérdeztem Lacitól, mit kell enni adni nekik. Azt mondta tubifexet vagy száraz kaját. Gondoltam, a kis gilisztaszerű állatok nagy kitettséget jelenthetnek otthon, így szereztem valahonnan az utóbbiból. A víz felszínére szórtam, és néztem, ahogy egy részük átázik, elnehezül, majd lassan merül, míg a többi lebeg a víz színén, a halak pedig hol bekapják őket, hol kiköpik. Megfigyeltem, hogy néha csak böködték a vízben lebegő ételdarabkákat. Játszottak. Boldog voltam, hogy nekem is vannak háziállataim. Igaz, nem lehetett megsimogatni őket, sem érdemben kommunikálni velük, de ezt sokadrangú kérdésnek tartottam. Eleinte igyekeztem felvenni velük a kapcsolatot, például úgy, hogy megkocogtattam az üveget, hátha ez újdonságként hat, és közelebb jönnek. Úgy tűnt, hogy a halak az üveg kocogtatását inkább cseszegetésnek élik meg, így békén hagytam őket. Hosszasan nézegettem a kis akváriumot, amelyben a halaim faékegyszerűséggel élték az életüket. Átláttam az üvegen, a vízen, aztán újra az üvegen, azaz a teljes életterükön (mögötte a szobám egy részletével, amely elmosódva hullámzott a háttérben). Nem volt mit takargatniuk, nem volt hova elbújniuk. Néha-néha (inkább véletlenszerűen, mintsem szándékosan) közelebb úsztak az üveg falához és felém bámultak. Vagy még inkább vissza, rám. Azt sejtem, ők ugyanazt érezték engem nézve, mint amit én. A nagy, átlátszó, bezárt semmit. Annyi különbséggel, hogy ők duplán voltak bezárva. Úszkáltak, egyszer-egyszer felgyorsítottak (kergetőztek egy keveset), néha csak lebegtek, és nem panaszkodtak, sem a lakótársaik, sem a szűkre szabott élettér miatt. Egyáltalán nem zavart, hogy ezeknek az állatoknak csak jelene van, átlátszó, buta, kiszámítható jelene. Boldog voltam, és büszke. Csak arról feledkeztem meg, hogy levegő, vagyis levegőztetés kell a halaknak, különösen egy befőttesüvegben. És fény, sokkal több fény. Így néhány nap után zavaros lett a víz, majd a halak egyenként feljöttek víz felszínére, a sodródó haleledelek mellé, ahol hassal felfelé lebegtek, mozdulatlanul. A kert végében öntöttem ki a befőttesüveg tartalmát.
(Pesti Kalligram kiadó)
