- fejezet
Kurtafalvi Kakas Karcsi után még nyolc diák olvasta fel dolgozatát, ám ezek közül csupán kettő említésre méltó. Mindkettő cicás sztori, mindkettő ugyanazt, ugyanúgy adta elő. Nevezetesen, hogy az ő macskája a világ legszebbje, a legügyesebb, legokosabb, és még sok-sok legesleg.., ráadásul szinte szóról szóra azonos volt a két írás. Ezen, csúnyán összevesztek. Egymást vádolták lopással, plagizálással.
Végül többek közbenjárása, békítő agitációja hatására megegyeztek, hogy mindketten behozzák másnap a kedvenceiket, had láthassa mindenki, melyik szebb, melyik okosabb, és ügyesebb, melyik tud tényleg olyan dolgokat, hogy el sem hinné az ember fia, ha saját két szemével nem látná.
De látta. Másnap ugyanis a két cirmos elkezdett iskolába járni, ki-ki a saját gazdájával. Szünetben bebizonyították rendkívüli ügyességüket. Tudtak két lábon járni, no, nem hosszú távon, csak egy-két méternyit, de hát, az is szép teljesítmény, ugyebár. Aztán képesnek bizonyultak éppen annyi pofont adni jobb mancsukkal a szék lábának, ahány ujját a gazdijuk felmutatta. Ó, hát ez egyáltalán nem nagy kunszt, mondhatná bárki. Ám az már aztán tényleg csaknem csoda, hogy mindketten el tudták nyávogni a „boci-boci tarkát”, először külön-külön, később együtt, méghozzá kánonban.
A következő reggel az összes leányzó macskával érkezett oskolába. Nyüzsögtek a kis szőrmókok, játszottak egymással, meg a csajokkal, akik önfeledten nevetgéltek közben. A terem egyik sarka cicavárrá alakult. A fiúk nagy-nagy bánatára. Bosszankodva néztek, mert, hát micsoda dolog ez, a lányok azokkal a kis négylábúakkal foglalkoznak helyettük. Azokkal a kicsike ördögfiókákkal törődnek, nem pedig velük. Megalázó állapot! Bizony. Valamit tenni kellene, hogy visszaálljon az eredeti, megszokott rend.
Mert azelőtt másképp volt. Már az évfolyam elején, szeptemberben észre vették, hogy a lányok milyen vonzóak lettek, a fruskák pedig azt, hogy a srácok mennyire jó fejek lettek alig egyetlen nyári szünet alatt. És az óra szünetekben mindig egymásba gabalyodtak. Évődtek, vonzódtak, vitáztak, veszekedtek, kibékültek, időnként ölelkeztek, egymáshoz simultak. Mi tagadás, kellettek egymásnak. És, most, tessék, itt vannak a macskák, elrabolták a lányok árva szívét. Tűrhetetlen állapot. Bizony.
Összedugták buksi fejüket, tanácskoztak búsan, mit kéne tenni a macskák uralma ellen. Egyesek azt ajánlották, rohanják le a cicusvárat, ám ezt az elképzelést hosszas vita után elvetették. Mert, ugye, kudarcba fulladhat a dolog, a lányok eleve többen vannak, és mi lesz, ha még a mini tigrisek, azaz, a macskák is harcba szállnak. No, meg az sem lenne kellemes, ha a tanárok fülébe jutna az eset. Intő, rovó, vagy talán még annál is súlyosabb retorzió. Mások szerint jobb lenne szólni az osztályfőnöknek. A nagy többségnek ez sem tetszett, hiszen árulkodni egyikük sem szeretett. Rút dolog ám az. Még tucatnyi jobb, rosszabb ötlet hangzott el, ám sehogy sem találták az igazit. Az átütő erejű csodafegyvert.
Hetekig folyt ez így, csajok a cicákkal játszottak, míg a srácok sóvárogtak a lányok után. Egy napon aztán Nanáváry Nándi és Brusztfalusi Balambér addig suttogott a folyosó egyik csendes zugában, míg végül közös nevezőre jutottak. Elindultak. Egyenesen a tanári szoba felé. A bejárat előtt lecövekeltek, várták Epreskerti Ernő tanár urat. Egyszer csak jött is. Elmondták neki, mi újság a 7/b-ben, és arra kérték, senkinek se árulja el, hogy ők árulkodtak. Ernő bácsi ezt meg is ígérte, meg azt is, hogy majd a következő szünetben váratlanul be fog toppanni az ő kedvelt osztályába.
Így is lett. Éppen csak elkezdődött a szünet, a fruskák kiengedték kedvenceiket ügyesen kialakított rejtekhelyeikről, amikor nyílt az ajtó, és becsörtetett nagy lendülettel az osztály hőn szeretett főnöke, és lelkesen mondani kezdte.
– Gyerekek, rettentően fontos ügyet szeretnék veletek megtárgyalni…
A terem közepén megtorpant.
– Hát ez meg mi? Mit műveltek ti itt?
A lányok ugyanis, mihelyt észrevették tanárukat, fejveszetten igyekeztek elrejteni macskáikat. Egyikük, jobb híján a pulóvere alá dugta. Úgy nézett ki hirtelen, mintha ötödik hónapban lévő terhes lenne.
Epreskerti Ernő tanár úr alig bírta visszafojtani nevetését. Szigorú pofát vágott, szemei villámokat szórtak, ám szája szélén remegtek az izmok, mindenáron nevetést, vagy legalább mosolyt akartak produkálni. Mármint, a szájszéli izmok. Nagy nehezen lehűtötte magát.
– Nos, láttam, amit láttam. Adjátok elő azokat a kis bestiákat.
A fiúk a háttérben vigyorogva figyelték a fejleményeket. A csajok vonakodva ugyan, de lassan-lassan eleget tettek a felszólításnak. Kivéve azt, aki a pulcsija alá rejtette kedvencét.
– Jéé, nem is tudtam, hogy terhes vagy – mondta neki a tanár, csodálkozást mímelve.
Erre a leányzó irulva-pirulva, szemeit lesütve előhúzta a kis cirmost. A tanár keze villám gyorsan lecsapott, megragadta a kismacska marját, pont ott, ahol az anyja is megfogná, ha valahova vinni akarná, és felemelte, egészen a szeme elé, alig tíz centinyire orra a macska orrától. Kis ideig nézte mosolyogva, aztán így szólt.
– Na, mi van, mi van, te kis vacak-pacakocska? Készültél a mai napra? Mert most felelned kell ám, mégpedig a legutóbbi hét teljes anyagából! Kérdezhetek?
Bal karjára fektette a cicust. Simogatta. A kis szőrmók rögtön dorombolni kezdett. Jól, sőt, kitűnően felelt. A tanár percekig dédelgette. Az osztály csodálkozva nézte. A fiúk arcáról lehervadt a kaján vigyor, a lányok aprókat sóhajtva suttogták, „nahát, a tanár úr igazán rendes, lám-lám, szereti a cicákat”.
– Többé ne hozzátok reggelente magatokkal kedvenceiteket. Helyette délután bejöhettek velük együtt, de csak egy órácskára, az alatt kihancúrozhatjátok magatokat ti is, ők is. Majd én szerzek engedélyt az igazgató úrtól. Nos, remélem ez, így rendben van – visszaadta a kis szőrmókot a gazdájának, és távozott.
Kilépett a folyosóra, éppen csukta az ajtót, amikor az osztály lelkesen kiáltotta: éljen a tanár úr. Elmosolyodott. Jól esett neki az éljenzés.
